Star Trek - AQ: Közjáték

Uulmar-szigetek, Ch'Rihan, A Honfoglalás Utáni 1840. fvheisn (év-ciklus) t’Ragnar khaidoa-jában (havában)

A Romulán Birodalom központjául szolgáló ikerbolygók közül Romulusz, vagy, ahogy lakói, a „hitvalló” rihannsuk nevezték, Ch’Rihan, vagyis a „Hitvallók Hazája” hat nagyobb kontinenssel büszkélkedhetett, s ezek mellett négy kiterjedt szigetvilággal. A legészakibb e szigetvilágok közül az Északi Mendlanar-tengert uraló Uulmar-szigetek, vagyis a „Ködbe veszők” nevet viselte azon a mesterséges nyelven, amit a fénysebességnél lassabban haladó generációs hajókon utazó rihannsu ősök alkottak meg a szigorú nominalista logika alapján a hátrahagyott Őshaza, a Vulkán-bolygó nyelveinek legszebb grammatikai és matematikai hagyományai nyomán.

A kíméletlen csillagtengert a hányatott sorsú gépóriások gyomrába zsúfolódva átszelő vulkaniták, a romulánok ősei hamar rájöttek, hogy a sivár életkörülmények okozta őrületet csak úgy kerülhetik el, ha technokrata őseik végső menedékébe, a számítógépes és telepata hálózatok generálta élethű virtuális valóságokba menekülnek előle. Egy idő után megszokottá vált hát, hogy minden rihannsunak volt egy titkos, csak a beavatottak által ismert, maga választotta neve, ez volt a számítógépes avatárjaik jelszava. Ez volt a negyedik név, a szent név, a lélek neve, a rehei. Csak a beavatottak ismerhették hát romulán testvéreik rehei-ét, mert aki birtokolta valaki szent nevét, az birtokolta a számítógépes hálózatokon keresztül hozzáférhető adatokat is, tehát valós hatalommal bírt a megnevezett felett. Ezért aggasztotta hát most S'Tcaevra ir-Rh’Uulmar tr’us-Kakabamot, a „Viharlelkű” Kakabamok családjának ifjú örökösét, hogy a titkos nevét — Havraha, vagyis a „Világok Vándora” — annak idején, vagy ötven romoluszi éve meggondolatlanul megosztotta a feleségével, amikor belevésette az eljegyzési karkötő belső oldalába.

Akkoriban romantikus ötletnek tűnt a gondolat, a bizalom aktusának. Gyerekek voltak mindketten, a Birodalom legnagyobb, legbefolyásosabb családjainak örökösei, eljegyzésüket a nemesi házak, a Hfiharok diplomata-papnői intézték a géneket fejlesztő Pároztatási Index (ami már a Pokoltornác bolygón zajlott tragikus események előtt is érvényben volt vagy másfél ezer éve) és a családok társadalmi befolyását növelő Gazdaságpolitikai Statisztikai Előrejelzések legszebb hagyományainak megfelelően. A Tomed-incidens utáni zavaros időkben, amikor az átalakuló romulán társadalom teljes bezárkózásra, a galaktikus külvilág kizárására kényszerült, egy ilyen frigy a gyógyulás jelének, a jövőbe mutató pozitív jelnek számított.

Az „Oroszlánszívű” S’Tcaevra — a barátainak csak Aev — egy a birodalom központi bolygóin nagy birtokokkal, kiterjedt kapcsolatokkal és ősi katonai hagyományokkal rendelkező nemesi ház hercege és trónörököse, rihannsu nyelven erei'Hfírh-je volt, apja és az ő egyenes ági felmenői mindig is saját széket kaphattak a birodalmi Szenátusban, a rituális ülésrend szerint mindig az uralkodó hármas-kamarillák szavazható tagjaiként. Egyik-másik őse a praetorságig (fvillhaih) vagy a konzulságig vitte, sőt, egyes genealógiák szerint férfiősei rokonságban álltak S’Taskkal, a Kozmikus Kivándorlás prófétai tiszteletnek örvendő vezéralakjával. Hogy nagyapja, a medvetermetű, gargantuai életerejű Gurrhim tr'Seidhri csak egy reformszellemű földbirtokos arisztokrata maradt, a legracionálisabb magvilági nemzet, a Gilgamma vezéralakja, aki forradalmi nézeteiről vált híressé, megbocsájtható bűnnek tűnt, különösen, mert a birodalom egyik legnagyobb hősét, a közönséges rabszolgasorból a Nagy Rihannsu Polgárháborút kiváltó Császárnő, Ael i-Mhiessan t'Rllaillieu Első Udvarhölgyévé és a birodalmi főváros, Dartha ki Baratan Első Konzuljává avanzsáló Arrhae i-Khellian t'llhweiir-t vette feleségül. Hogy a hölgy eredetileg egy emberi származású föderációs kémként, sőt, egy szociológus végzettségű veterán csillagflotta-tisztként kezdte a pályafutását, akit génsebészeti eljárásokkal és biomechanikus implantátumokkal tettek romulánszerűvé, azt a családtagokon kívül nem tudhatta senki. Gurrhimon keresztül a család rokonságban állt az egyik leggazdagabb gyarmatvilág, Artaleirh aszteroida-övezetének bányász-konzorciumával is — a legősibb romulán gyarmatvilágokat a Vulkán-bolygó horoszkópjainak csillagképeiről nevezték el, mert azok legfényesebb csillagai körül keringtek, s e horoszkópban Artaleirh volt a „Tengerek Sárkánya”, ami tüzet lehelt a déli égboltra —, sőt, a legnagyobb űrnomád hajó-klánokkal is, akik a mai napig titáni, sok-tízezer romulánnak életteret nyújtó gépkolóniákon élnek, és a Vulkánt elhagyó ősök legszebb űrjáró hagyományait ápolják. Anyai ágon S’Tcaevra a császári családdal, a saját lázadó gyermekeit rituálisan leölő, majd egy merénylet áldozatává vált Hadúr-Császárnőt unokatestvérként leváltó Shiarkiekkel, a szórakozott szobatudós és oceanográfus hírében álló "Kegyes Úrral" is intim szálakat ápolt, a pedigrében előkelő helyen szerepeltek különféle tiszteletreméltó tábornoknők, admirálisok, befolyásos kereskedelmi céhek vezérigazgató-részvényesei és a romulán hírszerzés vezetői. Ez a családi ág az Őshazát rettegésben tartó Te-Vikram Testvériségig, a Vulkán-bolygón nomadizáló, s a nagy Kozmikus Kivándorlásra készülődő Hitvallók űrkikötőit megtámadó, majd rajtuk potyautasként élősködő sivatagi beduinokig vezette vissza a családfáját, de a dinasztia egyes tagjai a déli Umrika kontinensen épült romuluszi főváros, Dartha ki Baratan körüli lakott területeket uraló Zorek állammal és a Brel'Kar kontinens vad nyugati dzsungeleiben vadászó Khelliana törzsekkel is vérségi kapcsolatokat ápoltak. Márpedig a matrilineáris rihannsu társadalomban ez az anyai ág számított fontosabbnak: az öröklési rendszerben is mindig az anya legidősebb férfitestvére következett az előző férfihez képest, és sok helyütt a nők maradtak az uralkodó személyiségek a nemesi házakban.

S’Tcaevra felesége, Aerv i’Latasalaem t’AAnikh-Merrok az „Esthajnalcsillagról” kapta a nevét, az ikerbolygók legközelebbi önálló ellipszispályán mozgó (mellesleg ma már szintén terraformált) planétaszomszédjáról, Aranusiáról, röviden Aervről. Második nevét, a szülőföld megjelölését Latasalaem városa után kapta. A hatalmas, mocskos, rozsda- és olajpettyekkel tarkított, többlépcsős gyárpiramisok labirintusából álló urboplex volt a Romulusz sötét ikertestvérének, az emberek által csak Rémusznak keresztelt ch’Havrannak, a „Vándorok Végső Révjének” az egyik legzsúfoltabb iparvárosa — a robotok, kiborgok, klónok és egyéb Mesterséges Intelligenciák (romulán nyelven ez mind rokhelh) gyártásának központja. A Romolusznál kisebb, de fajsúlyosabb anyagokból álló Rémusz/ch’Havran nap körüli keringési ideje megegyezett a forgástengelye körüli ciklussal, ezért a bolygó mindig csak az egyik oldalát mutatta az Eisn-rendszer napja felé, míg a másik fél örök sötétségben maradt. Latasalaem az örökké változatlan Alkonyati Zóna legdélebbi pontján, a Tiama-kráterfalakban épült, egy lezuhant gigantikus világhajó, Rea Sisakjának, a rihannsu Honfoglalás legékesebb mementójának roncsai körül. A túlzsúfolt urboplex alsóbb szintjei egyenest a pokoli dilithium-bányákba, a rabszolgák és az ázalag-fajok nyomortanyáira és raktár-barakkjaiba vezettek, de egyes pontokon a geothermikus energiát megcsapoló csatorna-reaktorok fúródtak egészen a lávamagig, míg megint másutt a bolygó körül keringő, szerteágazó űrkikötőkig és csillagbázisokig nyújtózkodó űrliftek mágnes-pályái feszültek az égnek. Az AAnikh család — amelynek mellesleg a másfél évezreddel ezelőtt meghalt klán-alapítója a történészek szerint egy a távoli jövőből érkező időutazó kalandor, egy fekete lyukak és más hasonló anomáliák eseményhorizontján szörfölő shjurek lehetett — többségi tulajdonosa volt a legnagyobb romulán technokrata cég részvényeinek, brókereik mozgatták a tőzsde árfolyamait, rendszeres beszállítóként támogatták az űrflottát és a birodalmi hadsereget. Kutató-fejlesztő laboratóriumaik még soha nem látott technológiákat rejtegettek, ipari kémjeik a birodalom határain túlról, sőt, más idősíkokból és dimenziókból is rendszeresen gyűjtöttek információkat, s rebesgették, hogy a család kiterjedt érdekeltségekkel rendelkezik a szervezett bűnözés, a feketepiac és a földalatti mozgalmak területén. Tetovált orvgyilkosaiktól méltán rettegtek még a császári udvar legprominensebb tagjai is. Míg S’Tcaevra herceg arisztokratikus dinasztiája a múltból nyerte erejét, addig a „kiborg-bárónő” Aerv a jövőbe tekintett. Rebesgetik, hogy a család egyes örökbe fogadott tagjai már nem is biológiai létformáknak számítottak, hanem önálló öntudatra ébredt Mesterséges Intelligenciáknak, programozott szuperkomputereknek (etrehh-eknek), holografikus programoknak (awaenndraeveknek), a virtuális térben menedéket lelő, elhalt családtagok személyiség-lenyomataiból feltámasztott avatároknak (ra'khohoknak, szó szerint "bosszúangyaloknak"), netán androidoknak. Vagyis az AAnikh ház legbefolyásosabb tagjai igazi rokhelhek voltak.

A két család fúziója tehát logikus döntésnek látszott, a hagyományokat és a becsületet mindennél többre tartó romulán társadalomban a két gyermeket kezdettől arra nevelték, hogy fogadják el egymást hites élettársul, teljes testi-lelki bizalmasként, még azelőtt, hogy felébredne bennük a felnőttekre jellemző vágyak többsége. S’Tcaevra tehát ennek szellemében járt el, amikor romantikus föllángolásában mindent elárult magáról az ifjú, alig hétesztendős hitvesének. De az érzékszerveken túli érzékekkel, és bizonyos prekognitív jövőlátó hajlamokkal rendelkező Aerv másként látta a kapcsolatukat, hamarosan az Őselemeknek szentelte életét, örök szüzességet fogadva Veszta rémuszi tűzszentélyében. Férjével ellentétben soha nem vágyott családi életre, viszolygott a közönséges dolgoktól, undorodott a világi élettől; már kilencéves korában génkoktélokat kezdett el szedni, hogy megállítsa az öregedést elősegítő hormonok termelését, és pótolja a megrövidülő telomereket a kromoszómái végén, hogy így örökre egy serdületlen gyerek testébe zárva vészelhesse át a neki rendeltetett évszázadokat. Ez volt a lány Uralkodó Szenvedélye, Mnhei'saheja, ami számára a romulán becsületkódex személyes értelmezését motiválta. A tetterős, világot látni akaró S’Tcaevra hamarosan azon kapta magát, hogy a médiában oly nagy üdvrivalgással beharangozott házassága csak egy formális politikai szövetség, amiből valódi érzést soha nem fog tudni kicsikarni. Még felocsúdni sem maradt ideje élete első árulásából, amikor szülei — ismét csak a szent hagyományoknak megfelelően —, politikai túsznak, vagyis rrh-thanai-nak adták őt a Kinshaja Szent Rendjéhez, ezekhez az angyalszerű, szárnyas humanoidoknak a fajához, akik egy egész teokratikus birodalmat hoztak létre fanatikus püspökeik vezetésével a Tejút-galaxis Orion-spirálkarjának klingonokon túli oldalán, valahol a Gum-felhő és a Kavrot-szektor közötti űrtartományokban. S’Tcaevrát az egyik befolyásos diplomata-érsek, a főtisztelendő DiRuppatus legátus vette pártfogásába, saját gyermekeként nevelte a bolygókra telepített káptalanházakban és a tökéletes gömb alakú űrállomáskolostorok fedélzetén, bevezette őt a Kinshaját uraló Szent Konklávé, a Nunciátus és a Zsinat minden munkafolyamatába, a galaxis-közi diplomácia és a Szent Dzsihad törvényeit követő hadviselés minden fogásába, cserébe saját konfirmandusz-ministránsát, HorRuppatust a Kakabamok befolyásos romulán háza vette nevelésbe.

A személytelen Őselemeket tisztelő feleségével ellentétben S’Tcaevra mindig is egy kvázi-eretnek hitrendszer, a D’era Útját követte, akárcsak az anyja. E szigorú erkölcsi kódexet állító vallás követői úgy hiszik, hogy a vulkaniták soha nem érhették volna el a civilizációszervezés felsőbb fokát, ha nem avatkoznak be a történelmükbe felsőbb hatalmak, köztük a Vorta Vorból, az Édenkert bolygójáról érkező idegenek, a később Istenekként tisztelt furcsa entitánsok. Ezért tűnt hát szokatlannak a vallási sokszínűséghez és bizonyos fokú romulán toleranciához szokott S’Tcaevrának látni, hogy új nevelői milyen fanatikusan ragaszkodnak saját hitükhöz, ami mindazonáltal rendelkezett némi hasonlósággal a D’erához. De mert rákényszerült, ezért beilleszkedett: ha kellett, penitenciás övet öltött vagy korbáccsal verte végig a saját hátát, rózsafüzért mormolt és naponta hétszer imádkozott, memorizálta az összes szárnytetoválás-pajzscímert, közös kórusban énekelt konfirmandusz-ministrántársaival, még vértestvéri köteléket is kötött az egyikükkel, KlaRuppatussal, aki azóta már püspöki rangra emelkedett a távoli Szent-égben. A D'era követői híresek voltak harcművészeti tudományukról, amit a Kacagó Halál, vagyis az llaeh-ae'rl néven emlegettek, ezt a romuluszi harcmesterektől megtanult küzdősportot S'Tcaevra továbbfejlesztette a felszentelt Kinshaja bálványrombolóktól és diakónusoktól ellesett fogásokkal, illetve sokat tanulmányozta a klingon hadifoglyok mindennapi életét is.

Amikor a túszcsere-szerződés lejártával S’Tcaevra közel húsz év távollét után hazatért, újra feltámadt benne a remény, hogy jobb belátásra bírhatja Aervet. De a gyermektestbe zárt asszony továbbra is hajthatatlan maradt. Ugyan a két nemesi ház közötti formális viszonyok fennmaradtak, és a Kakabamok hozzáférhettek az AAnikh-Merrok ág birtokolta erőforrásokhoz, de a viszony inkább egy üzleti szerződésre hasonlított, és nem egy kölcsönös bizalmon alapuló, kiegyensúlyozott családon belüli vérkeringésnek. A kiábrándult S’Tcaevra számára kezdett egyre terhesebbé válni a kínos rokonság. De mert hithű rihannsu volt, tovább járta azt a karriert, amit a szent hagyományok előírtak neki. Hazatérése után vizsgát tett a rettegett Tal’Shiar, a „Kegyes Halál” intézete, a Narviat praetor által átszervezett dermesztő katonai hírszerzés egyik bizottsága előtt az Apnex-tengerre néző Var'Theldun citadellában. Mivel a hűségteszt és a sok pszichológiai, orvosi és kvantumfizikai vizsgálat nem találta bizonyítékát kóros elhajlásnak, s úgy tűnt, S’Tcaevrát nem fertőzték meg a Kinshaja Szent-ég idegen ideológiái, s ezért nem vált kémmé vagy a birodalmat szabotálni kész időzített ügynökké, engedélyezték, hogy átessen a Kahs-van rituáléján, a férfivé avatás ősi próbáján, amit a családi hagyományok értelmében a fagyos északi kontinens kietlen jéghegyei közt tett le, élelemre vadászva és a kupolavárosokon kívül rekedt rabszolgákat gyilkolva. Ezután jelentkezett csak a birodalmi űrflotta legrangosabb tisztnevelő egyetemére, a mélyen a Nelrek-óceán fenekére telepített Gal’Vanek Akadémiára, ahol a jéghegyek fedte mélytengeri környezetben majd egy évtizedig tanulta a katonai élet minden csínját-bínját. Kedvenc kutatási területei a hadtörténet, a birodalmi jog, a logisztika és a haditechnika volt, a sikeres záróvizsgák után még újabb öt évet végzett különféle rangos civil egyetemeken, ahol asztrofizikát és számítástechnikát, genetikai programozást és planetológiát, hajómérnöki tudományokat és fegyvertervezést tanult. Végül a kötelező gyarmati, határvilági (többek között megfordult a meghódított Trellisane-on, ami egy furcsa, több fejlett civilizációnak is otthont adó naprendszer volt a klingon-föderációs hármashatár mentén,

amelyek közül az egyik bolygó egy fókaszerű tengeri emlősökből kifejlődött harcos fajnak volt a hazája, akik a tengermelléki lagúnákban építették fel víz fölé nyújtózó, hódvárszerű tengeri erődnek tetsző városállamaikat, és a szomszédos bolygótól ellesett kibernetikus céhekbe és egy hierarchizált kasztrendszerbe rendeződve éltek, ahol az alsóbb kasztok rabszolgaszerű tagjait szabályos vágóállatnak tartották a felsőbb kasztok kannibál tagjai; de állomásozott az Arachnén is, ez utóbbi eredetileg egy rovarszabású lények által betelepített föderációs gyarmatbolygó volt, ami egy szubtér-anomáliának köszönhetően sodródott át a Semleges Zóna romulán oldalára, nem kis ökológiai katasztrófát okozva ezzel) és sorhajó-szolgálati gyakorlatok után, jelentkezett a birodalom legelitebb katonai alakulatába, a Birodalmi Kultusz főpapjai által vezetett Prétoriánus Gárdába, ami a Háztűzőrzők Gárdája néven is ismert (mert székhelyük a Gal Gath'thongi Tűzesések lávafolyamok perzselte völgyében fekszik, az ősi romulán uralkodók sziklába vágott sírboltjai mellett, ahol rendszeres rituális lakomákat csaptak a mumifikált holttestek és az Erebusz bejáratát őrző szoboróriások oldalán), s ami a Császári család és a Szenátus testőri feladatait látja el. Így került az élettől lüktető birodalmi fővárosba, hogy ott végre bevezetést nyerjen a mindennapi politika, a gazdaság, a közélet és a legfrissebb tudományos kutatások műfogásaiba.

És itt végre megízlelte a tiltott gyümölcsöt, a szerelmet is, ahogyan azt a délceg testőrkapitányoktól elvárta a környezet. Ambiciózus, új hatalmi köröket kiépítő udvari dámák, elhanyagolt szenátor-feleségek, nemesi házak kalandra vágyó elkényeztetett leánysarjai váltogatták egymást az ágyában. A prétoriánus tisztikar kaszárnyáin kívül a Kakabam Nemesi Ház több lakást birtokolt a Kormányzati Negyedben és a környező Polgárvárosban is, sőt, rendelkezésükre állt egy fogadások kedvéért fenntartott luxusvilla a tengerparti kertvárosban és egy erődszerű, robotfegyverek és védelmi berendezések tucatjaival megerősített raktár-lakótelep is a kereskedelmi kikötőben. Ez utóbbiba érkeztek meg a tengeren úszó, kizárólag bolygón belüli közlekedésre tervezett robothajók, amik az Uulmar-szigetekről és a környező tengeralatti farmokról szállították a nyersanyagokat: húst, algakivonatokat, növényi rostokat, fatörzseket, gyapotot, gabonát, a bányákból kitermelt érceket, egyszóval mindent, amit a család tulajdonában álló kereskedelmi céh értékesíteni tudott a piacon vagy a tőzsdén. Természetesen az ingatlanokhoz személyzet is tartozott: lakájok, ügyvédek, brókerek, gépészek, gondnokok, kertészek, adminisztrátorok, igazgatók, cselédek, biztonsági őrök, titkárnők, androidok és robotok, számítógépes hálózatok, hologramok és más rokhelhek tucatjai gondoskodtak arról, hogy a család érdekeltségei gondtalanul működjenek. Sőt, állandó rezidenciával rendelkeztek itt bizonyos rokonok is: unokatestvérek, nagybátyák, nagynénik, másod- és harmadrendű rokonok, szenátorok, katonatisztek, politikusok, adminisztrátorok, az udvarba bejáratos, a császári kultuszt kiszolgáló papok, pontifexek, augurok és flámenek. Így hát soha nem volt gond megoldani a titkos szerelmi légyottok infrastruktúráját, mindig volt egy szabad lakás, egy szabad páholy az operaházban, egy erkély a gladiátorarénában, egy félreeső lugas a kerti fogadás sövénylabirintusában, egy kitekintőablak az űrállomáson, egy élőtér-buborék a tenger alatti kolónián, egy kipárnázott hátsó ülés a limuzin-ugróban, egy vadregényes piknikre hívogató táj a provinciában, vagy csak egy készséges háztag, aki segített elsimítani a dolgokat. Ám a hír így is terjedt, s bár Aerv továbbra sem kívánt felnőni, vagy bármilyen más engedményt tenni S’Tcaevra irányába, feltámadt benne a féltékenység, s idővel meggyőződésévé vált, hogy nagyvilági életet élő férje csak azért érzi olyan jól magát a bőrében, azért harácsolja két kézzel az élményeket, hogy ezzel gúnyt űzzön belőle, a felszarvazott hitvesből. Elkezdődtek hát az apróbb-nagyobb szurkálódások, súrlódások, kellemetlenségek. Hisztérikus kommunikációs üzenetek a nap legkényesebb pillanataiban, különféle bosszantó, de nem életveszélyes balesetek, a legváratlanabb időpontokban eltűnő és feltűnő tárgyak és dokumentumok, késések, műszaki hibák, megfúrt pályázatok és kiszivárogtatott szerződések, ellenőrizhetetlen társasági pletykák, suttogó propaganda. Egyfajta finom, a romulán becsületkódex által megengedett intrikák szabályai szerint folyó párviadallá fajult ez kettejük között, és a harcban végig a nő maradhatott lépéselőnyben: ő ugyanis ismerte élete párjának titkos nevét, míg ugyanez fordítva nem volt igaz. A zsörtölődő ostrom csak azokban a pillanatokban hagyott alább, amikor S’Tcaevra hol hízelgéssel, hol hazudozással, hol nyílt fenyegetéssel együttműködésre vagy rendre utasította kiszámíthatatlan feleségét.

Hát ilyen körülmények között fogalmazódott meg S’Tcaevra fejében először a gondolat, hogy megszabaduljon örök gondot okozó élettársától, vagy legalább visszavegye tőle valahogy a hatalmat jelentő titkos nevet, a rehei-it.

...

Amikor S’Tcaevra visszaemlékezett mindezekre az előzményekre, már rég elhagyta a Császárváros Prétoriánus Gárdájának kötelékét. Szerette a Gárdát, szerette azt az életet, amit a tudóslelkű Shiarkiek császár udvara nyújtott neki, a sok felelőtlen mulatságot, a számtalan befolyásos ismerőst, az újabbnál-újabb információkat és bizonyítékokat, amik újabb zárt ajtókat és kiskapukat nyitottak meg előtte, és segítettek eligazodni a romulán uralkodó rétegek átláthatatlan mechanizmusok által mozgatott világában.

De minden magára valamit is adó rihannsu életében eljön az a pillanat, amikor elkezd valami többre vágyni, nem csak egyszerűen élni akar, sodródni az árral, hanem alkotni, valami maradandót teremteni, ami az egész univerzum sorsát meghatározhatja.

Így hát az ötvenes évei közepét taposó, éppen hogy csak férfikorba érő, de már khre'Riov, vagyis altengernagy rangot viselő S’Tcaevra végre váltott: leszerelt a Gárdából, és helyette megpályázott egy állást a reguláris hadseregnél. Egy katonai kutatóintézet igazgatói posztját nyerte el, egy olyan szigorúan titkos létesítményét, ahol beszállítóként a családja is részt vett az innovációkban és a gyártásban, mégis, önálló projekteket mozgatott, amik kikerülve az egész Romulán Birodalom sorsát meghatározhatják. A telep az Artaleirh rendszer legbelső "forró joviánus" gázóriása, a csillaga körül alig egy romoluszi nap alatt körbeszáguldó, pokolforró Var’adin atmoszférájának mezopauzájában helyezkedett el, egy akkora, évezredek óta örvénylő vihar szemében, amiben elfért volna a teljes Romulusz-Rémusz ikerbolygórendszer, az összes holdjával és űrállomásával együtt. S’Tcaevra arról álmodott, hogy egy saját kísérleti hadihajótípus kifejlesztésével kezdi az új mérnök-igazgatói karrierjét. Ehhez persze jól jött a Szenátusban és a birodalmi adminisztrációban dolgozó rokonainak hathatós támogatása, és a sok katonatiszt, hajdani iskolatársak és bajtársak, barátok és üzletfelek, akik fedezték a hátát az esetleges kudarcok vagy a vártnál lassabban bekövetkező eredmények láttán. Aztán úgy látszott, maga a történelem is őt igazolja: a Domínium elleni háború felfokozta a romulán hadigépezet éhségét az új eredményekre, ugyanakkor a felelősség is sokkal nagyobb lett. Egyre több biztonsági rizikó tűnt fel, egyre fontosabbá váltak a határidők, a gyakorlatban is kimutatható eredmények, a behozhatatlan előnyök kivívása. S’Tcaevra azonban kitartott és egy fwiul szívósságával és makacsságával haladt előre a kijelölt célja felé.

Még most is ezeken a terveken gondolkodott, amikor lustán henyélt az alvófülkéje anyaméhre emlékeztető félhomályában, a jól megérdemelt szabadságát töltve az Uulmar-szigetek egyik gyönyörű fjordjára néző családi rezidencia szívében. Az alvófülke egy hatalmas, vastagon kipárnázott, légkondicionált és a gravitációtól mentesített függőleges kapszula volt, egyik falában ajtó nyílt, ami a luxus-bárszekrénnyel is felszerelt mellékhelyiségbe vezetett, a másik a hálószobába, S’Tcaevra saját lakrészének eme jellegzetesen romulán szekciójába. Az elegáns, kisportolt testalkatú, katonásan rövidre vágott fekete hajú, egy vadmacska kecsességével mozgó, középmagas férfi nem egyedül aludt persze. A háremből erre az estére kiválogatott ágyasai ott lebegtek körülötte, félig-meddig átkarolva az oly nagy étvágyú férfiút. Egyikük, egy fiatal, alig tizennyolc éves csokoládébarna szépség, Lithaniel, akit sivataglakó szülei valami törzsi tabu megsértése miatt adtak el nemesi ágyasnak, a lábába kapaszkodott; egy mandulavágású szemű, aranyló bőrű, a romulán hajóklánok űrnomád kalózai közül származó karcsú rabszolga, Shi’csi’Rin a mellkasára hajtotta a fejét, miközben felülről lefelé átkarolta a vállát, hosszú, csillogó haja ott úszott körülötte a gravitáció nélküli térben. Egy dús keblű, testesebb, szőke, kékszemű bombázó, a vulkanoid android áSik nem érezte szükségét az érintésnek: magányosan lebegett a kapszula fala mellett. Mesélik, áSikot még az Őshazában, a távoli Vulkán bolygón állították össze vagy háromezer éve, azóta jár kézről-kézre a rihannsu kivándorlók között, S'Tcaevra kártyán nyerte el egy régi gárdistatársától. S’Tcaevra érezte azt is, hogy finoman a hátának feszül még egy hát, ha jól ismerte Gurminhot, a szeplős, göndör vörösesbarna hajú dzsungellakót — egy lázadó határvidéki gyarmatot megleckéztető katonai hadjárat gyönyörű trófeáját —, most magzatpózba kuporodva lebegett éppen mögötte. Az illusztris kollekciót Amina’fata tette teljessé, a szőke, zöld bőrű, atlétikus testalkatú, de alacsony orioni hastáncos — egy az Orion-Szindikátusban tallith rangot viselő maffia-keresztanya politikai túszként elcserélt lánya — épp a reggeli nyújtózkodó gyakorlatait végezte a kapszula plafonvégében, ahol az intelligens bíborszín párnafal egy kicsiny, az ő ujjaira szabott fogantyút növesztett neki, hogy mozgás közben el ne sodródjon. Az éjszaka szenvedélyes hevében részt vett még egy érzéki partner, egy holografikus rokhelh, aki egy bronzbarna rihannsu szépség, a Császár egyik befolyásos udvarhölgyének alakját öltötte fel, őt azonban a kimerült hálótársak deaktiválták a szolgálatai kitelte után.

— „Dzsolan' tru , Mester!” — szólította meg egy telepatikus szellemhang S’Tcaevrát. A vulkáni agyszövetekből növesztett rokhelh/Mesterséges Intelligencia egy aktatáska méretű mobil tartályban tenyészett az egyik szomszédos szoba tároló-fülkéjében. Az antigravitációs navigációs rendszerekkel ellátott tartály önálló mozgásra is képes lett volna, ha nagyon akar, többnyire mégis megelégedett a passzivitással, és csak mestere kifejezett utasítására volt hajlandó megmozdulni. Felesége, Aerv nászajándéka volt ez a hasznos kis szerkezet még akkor, amikor gyermekfejjel összeadták őket, azóta a férfi mindenhová magával vitte az MI-t. A gépet a legfejlettebb vulkáni logika szabályai szerint programozták be, és feltétlen hűségre kondicionálták: így hát Aervnek sem fogadhatott szót többé... elvileg. — „Kívánja megtekinteni a legfrissebb híreket? Épp most állítottam össze egy csokorra valót az Önt érdeklő friss adatokból, miközben végigböngésztem az információs hálózatokat.”

— Köszönöm Hini, de nem szükséges. Most még ki akarom élvezni a szabadság nyújtotta kötetlenséget! — válaszolta félig hangosan a férfi. A számítógép közvetlenül a gondolataiból is kiolvashatta volna az akaratát, ő mégis szerette hangosan kimondani a szavakat: úgy érezte, így rendezettebben reprezentálhatja a lényeget. S’Tcaevra jóleső lustasággal pislantott mind a két szemhéjával (a belső, áttetsző hártyával és a külső, bőr és ideg védőernyővel), kisodorva belőlük a csipát, majd gondolatban utasítást adott a kamrát vezérlő hálózatnak, hogy engedje teli nappali fénnyel a kamrát. A holografikus mátrix engedelmeskedett, és a hálókapszula kipárnázott fala eltűnt, a helyébe egy olyan végtelen kiterjedésű kép került, ami mintha egy hófehér bárányfelhők tarkította azúrkék égboltot ábrázolna, amin a kora délelőtti nap verőfénye ömlik el, egy halk ébresztő-szonáta kíséretében. Ebben a sugárzó égboltban lebegtek a hirtelen felriadó ágyasok.

— Ébresztő, kedveseim, vége az esti mulatságnak! — s S’Tcaevra már el is kezdte lefejteni magáról a simogató női kezeket. S mert a női hiúság dicséretet kívánt, így folytatta: — Azért élveztem minden pillanatát, gyönyörűek vagytok mindannyian!

A Föderáció polgárai is gyakorta használtak antigravitációs matracokat, ezek azonban nem közömbösítették teljesen a gravitációt, csupán lecsökkentették annak hatását, így kímélvén a fáradtabb ízületeket. Egy teljesen gravitáció nélküli környezetben való hosszabb jelenlét ugyanis károsan hatott a legtöbb gravitációban felnőtt humanoidra, nem volt kivétel ezen szabály alól a vulkanita faj sem. Dehidráció, a felhalmozott tápanyagok gyorsabb felélése, keringési és mozgáskoordinációs zavarok jellemezték a tüneteket, a hosszabb ráhatás egyenesen fizikai deformációkkal járt. A hosszú évszázadokig a világűrben vándorló rihannsu ősök azonban sokkal gyakrabban lehettek kitéve a gravitáció nélküli életnek, mint bolygólakó rokonaik, s zöld színű, rézalapú vérük is jobban ellenállt a kémiai elváltozásoknak, mint a vörösvérű humanoidoké. Ezért a hajóklánok képviselőiben hamar kialakult egy népszokás, hogy éjszakánként a generációs hajók gravitáció nélküli középső szekcióiban pihentek, és csak napközben húzta le őket a forgódobok mesterséges gravitációja. Úgy indokolták ezt, hogy egy űrben élő népnek mindenkor készen kell állnia a nyílt világűrben való munkára, hát jobb, ha hozzáedződnek a megpróbáltatásokhoz. Olyasmi lehetett ez, mint a klingonoknál a kemény felületeken való alvás. Nem lehetett volna teljes a siker, persze, ha nincs a számos genetikai fejlesztés, ami például a főnemesi származású romulánok jellegzetes boltíves homlokát is eredményezte. Amikor a Honfoglalás utáni évszázadokban a generációs hajók sorban lezuhantak az ikerbolygók felszínén, ez a népszokás átmenetileg elfeledetté vált. Amikor azonban az immáron évszázadok óta gyarmatosított ikerbolygókon kitört az első bolygó- és államközi konfliktus, majd az első nagyobb háború egy szomszédos naprendszerrel, s a hajóklánok ismét összeálltak, hogy hatalmas, rihannsuk tízezreit ellátó, a világűrben kóborló lakóhajókat és űrkaravánokat építsenek, a népszokás ismét feléledt. A birodalmi űrflotta legderekabb tisztjei mind hajóklánokból származnak, s ilyen hajóklános rokonságot tudott felmutatni S’Tcaevra is. Így hát gyerekkora óta gyakorolta a gravitáció nélküli alvófülkékben való pihenést, és ezt a szokást rákényszerítette az ágyasaira is.

— „Mester, Auethnen D’Deletham már várja Önt!” — folytatta Hini. — „Itt fogadja Önt a hálószobában. Megengedi, hogy feltranszpoltáltassam Önökre a hálóköntösüket?”

— Ez végre valóban jó ötlet, köszönöm, Hini! — válaszolta a férfi, megvárta, míg a rokhelh rásugározta a testére a legszebb tholiai-selyem köntöst (a tholiaiak, ezek a galaxisok közt utazó, többdimenziós érzékszervekkel rendelkező szuperintelligens kristályrovarok a saját testnedveikből voltak képesek olyan selyemhálót szőni, ami feldolgozott formában a legkifinomultabb romulán intelligens nanotechnológiás ruhaszövetekre emlékeztetett), majd kilépett az alvókapszulából a némán feltáruló hálószobaajtón át. A hangulatos kalligráfia-festményekkel, évszázados tájképekkel, antik hangszerekkel és paravánokkal teli szoba másik végében egy alacsony KfsaaHur-fa asztalka állt, jobb szélén egy díszes vizipipával. Ennek túloldalán ült törökülésben a földön szétszórt párnákon a teljes testét fedő, vérzöld és égkék talárban, rajta csillagbíbor, szupernóva-sárga és tengerszürke tógában, mellkasán öklömnyi színes ékkövekkel (ezek az ékkövek mind hajdani főpapok katra-memóriáját őrizték) teli, vulkanita papoktól örökölt arany címer-mellvértet viselő férfi, akinek arcát színes jáde-kövekből csiszolt, sematikus vulkanitaarcot mintázó szkafander-maszk takarta, ami köré rikító színű tollakból fonott kámzsa járt. Kesztyűs kezeivel pszichoaktív tarot-kártyákat rakosgatott ki az alacsony asztalra, a hártyavékony, de hangulat-érzékeny számítógépes lapok mindig aszerint változtatták a rajtuk levő interaktív ikonikus árkánum-képeket, hogy milyen kvantum-variációkat véltek kiolvasni a környezetükben ülő személyek pszichológiai mintáiból. A tiszteletreméltó D’Deletham filozófus-rabszolga volt, emellett orvos, sokoldalú tudós és orákulum. Eredetileg a Frílan-bolygó jégkorszak borította felszínén született, valahol mélyen a Föderációs felségűrben. A múlt században a Frílan volt az egyetlen olyan romulán gyarmatvilág, amit tévedésből teljes tagállammá fogadott a Föderáció: mivel lakói mindig hőszigetelő szkafander-maszkokat viseltek, ezért sokáig senki sem jött rá, hogy ők valójában hithű rihannsuk, a Föderáció kapcsolattartói pusztán egy érdekes népszokásokat ápoló humanoid fajt láttak a népben, akik csak a vallási tabu miatt nem fedik fel sohasem a valódi arcukat. Így aztán a bolygó lakói hosszú évtizedekig járhattak-kelhettek zavartalanul a Föderációban, belülről bomlasztva annak rendszerét, mígnem a legendás Sarek nagykövet egyik nyomozása le nem leplezte az összeesküvést. Amikor a furfang kiderült, a bolygót ismét annektálta a Romulán Birodalom, de kudarcot valló lakóit szigorú büntetésben részesítették. Így került a birodalmi rabszolgapiacra D’Deletham is, a Frílan egyik hajdani vezető diplomata-kémje, akit a bukás után a Tal’Shiar hivatalnokai genetikailag és pszichológiailag kondicionáltak, dghulává tették, hogy feltétlen hűséget mutasson új gazdái iránt, s ne legyen képes a természetes szaporodásra, mint más, szerencsésebb fajtársai. D’Deletham legnagyobb bűnének az számított, hogy fiatal korában a Vulkáni Tudományos Akadémián tanult, s itt sok olyan nézetet elsajátított, amit konzervatívabb romulán körökben megbotránkoztatónak tartanának, szükségesnek látszott tehát szabad akaratának korlátozása. S’Tcaevra szülei ennek ellenére kiaknázatlan lehetőségeket láttak az akkor még ifjú dghulában, ezért megvették, és a még meg nem született fiuk legfőbb nevelőjévé és személyi tréner-orvosává tették. Nem is mozdult ifjú védence mellől még a politikai túszévek hosszú megpróbáltatásai során sem, így nyerte el idővel az Auethnen, vagyis a bizalmas nemesi tanácsadói rangot a Kakabam-házon belül. Más kérdés, hogy bolygójának furcsa népszokásai miatt mind a mai napig nem látta senki sem az igazi arcát.

— Mit mutatnak a lapok, öreg barátom? — kérdezte S’Tcaevra, miközben leült az asztalkával szemközti párnákra, hogy a pszichoaktív kártyák hatókörébe kerüljön. Ágyasai sorban kiléptek mögötte az alvókapszulából, és egy szó nélkül elindultak a hálószobából kivezető oldalajtó felé, hogy visszatérjenek a hárem zárt lakrészeibe. Egyikük még búcsúzóul belekotort a férfi rövid fekete üstökébe, egy másikuk lehajolt, és csókot lehelt a fülére. A férfi mintha észre sem vette volna az apró inzultusokat. — Megsúgták-e neked, min töröm épp a fejem?

......Auethnen D’Deletham egy pár pillanatig tanulmányozta az izgatottan mozogni látszó kártyaképeket, csak utána válaszolt.

......— Ismét Aerven gondolkoztál, illetve azon, hogy a kettőtök közt növekvő feszültség hogyan befolyásolja a karrieredet. Mit tett már megint, ami miatt legott hatalmat nyert a lelked felett?

......— Ó, azt hittem, ezt már rég megsúgták neked a cselédek és a nemesi ház kémei. — mosolyodott el ravaszkásan S’Tcaevra. — Ajándékot küldött nekem. Egy sztáziskamrát, ami közel kétszáz évig pihent a családja egyik latasalaemi raktárában.

......— Ebben van a klón, akit az új projektedhez kerestél? — D’Deletham új kártyákat rakott ki az asztallapra, hogy megvizsgálja a lehetséges jövőket. — De hiszen azt gondoltam, hogy őt te magad kérted tőle.

— Hát éppen ez az, hogy tőle nem kértem! A legutóbbi kis közjátékunk után úgy gondoltam, hogy egy jó időre kerülöm őt. A keresést más hivatalos csatornákon kezdtem. — vonta össze a szemöldökét S’Tcaevra, miközben a vizipipa szipkájáért nyúlt. D’Deletham jófajta, a ch`Shrr-i naptűz-virág nektárjából kinyert dohányt tett a vizipipa széntárolójába. — Úgy tűnik, ez a mosolyszünet nem elég neki. Szeretne irányítani, még most is. És gátlástalanul visszaél azzal, hogy tudja a titkos nevem, tehát hozzáfér a privát adataimhoz.

— Igen, ez tipikus női vonás. — D’Deletham a bal kezével markolászta a levegőt, a frílani gesztusnyelvben ez volt a helyeslés jele. Miközben S’Tcaevra szívott egyet a dohánypárlatból, majd kifújta a füstöt, az öreg dghula a tarot-kártyákat nézte, ami felett valóságos kis holografikus káosz bontakozott ki a füst hatására. Mintha valaki fókuszálatlan fejkamerák képeit vágta volna össze, miközben viselőik pánikszerűen szaladtak egy élő közvetítésen; de ez a közvetítés a jövőből jött. Több képen is feltűnt egy ékkövekkel kirakott latinum fogadalmi karkötő, belső oldalán a bevésett titkos névvel. — De ezúttal nem érzek semmi rosszindulatot mögötte. Úgy tűnik, tényleg csak neked akart kedvezni vele.

— A régi fagradi nyelven az ajándékot és a mérget ugyanaz a szó jelöli. — Fagrad egy régi népcsoport volt a Vulkán bolygó déli részén. A D’era követői úgy vélték, ők lehettek a Vorta Vor-i száműzött Istenek legközvetlenebb utódai a Vulkánon. — Lekötelezetté akar tenni, hogy a következő körben ő kezdeményezhessen.

— Női rafinéria… — billentette jobbra a fejét D’Deletham. — Nem kéne most ezzel foglalkoznod! Hisz oly sok egyéb gondod van még!

S’Tcaevra egy percig némán merengett, a szájpadlásán ízlelgetve az aromás füstöt.

— Hát éppen ez az! — sóhajtott végül, sárkányként fújtatva. — Olyan közel vagyunk már az áttöréshez, de valami mégis hiányzik! Var’adinon csak néztem a vihar szemét, az előttem tornyosuló örvénylő-lángoló felhőfalakat, a kontinensnyi villámokat, szedtem a sugárzásellenes gyógyszereket és közben azért imádkoztam, hogy végre valakinek eszébe jusson az, miért nem tudjuk stabilizálni a szingularitás-reaktorokat. Valami interferencia zavarja a reaktormagjainkat. Hetekig rágódtam a problémán a matematikusainkkal, mégsem értem a végére a dolgoknak. Ezek az újfajta fekete lyukak nem akarnak térgörbületet generálni! Pedig már a Pásztorokkal... — a Pásztorok az Univerzum fizikailag kimutatható matériáinak nyolcvan százalékát adó Sötét Anyagnak az örvényeiben lakó különös lények — ... kapcsolatot tartó rihannsu kutatóintézettel is felvettem a kapcsolatot, de még a Pásztorok sem tudtak... vagy akartak segíteni. Pedig ők újabban úgy őrködnek felettünk, rihannsuk felett, mintha valamiféle félistenek lennének. Kellene valaki, aki friss nézőpontot tud nekünk szolgáltatni, valaki, aki már ott volt a kezdeteknél is!

— És ez lenne a klón? — emelte fel a kezét D’Deletham. — Elég kétségbeesettek lehetünk, ha már ilyenekre vagyunk utalva.

S’Tcaevra kesernyésen húzta el a száját, miközben a bal gyűrűsujjára húzott, különös belső fénnyel lüktető pecsétgyűrűt tanulmányozta. Az egyetlen sötétkék, opálos homályú kőből álló, hátborzongatóan idegen, de valahogy organikusnak tűnő geometriai formákba rendezett gyűrű különleges ereklyének számított. Az apja szerezte egy háborús küldetésen, még a Tomed-incidenst követő pokoli vérontásban. Az ékkőnek saját lelke volt, méghozzá egy többmillió éves, önálló személyiséggel rendelkező lelke: a gyűrű egy fizikai testet öltött transzcendens lény, egy organai békeőr lehetett, aki belefáradt e félistenek éonok óta tartó, dimenziókat fenntartó vagy épp felforgató mesterkedéseibe, és inkább úgy döntött, hogy e meditatív sztázisban vészeli át az évezredeket. S’Tcaevra a bőrén érezte a lény forró lüktetését, de a szeme mindig könnybe lábadt, ha megpróbált ránézni: valahogy nem tűnt evilági jelenségnek, ha az ember ránézett, mintha egy szubtéri féregjárat örvénylő mélységei tárultak volna fel előtte, amire sehogy sem tudott fókuszálni a halandó szem írisze, még a romulánokra jellemző áttetsző szemhártya lezárásával sem. S a gyűrű színe ilyenkor olyan színárnyalatot öltött, ami mintha a tapasztalati úton megismerhető fiziai valóságban nem is létezhetett volna. A férfit néha olyan érzés gyötörte, hogy a gyűrű egy szem, az Istenek szeme, ami őt vizsgálja, és ha e megmérettetésen kevésnek találtatik, akkor a lény megbünteti majd, magához emelvén őt a Téren és Időn kívüli remetelakjába.

— Néha ez is több, mint a semmi. — válaszolta öreg tanítójának. — Ő legalább bármikor dobozolható, ha mégis kudarcot vallanánk.

— „Mester, Teelis megérkezett.” — zendült fel ekkor S’Tcaevra fejében a szellemhang. — „Az ugrója most ereszkedik le a nyugati hetes leszállóblokkban.”

Hini figyelmeztetése nem érte teljesen váratlanul S’Tcaevrát. Tudta, hogy a húga a közeljövőben el fog látogatni a vidéki birtokra, az előző esti hálózati bulvárcikkekben már megjelent a legfrissebb pletyka, hogy szakított a legutóbbi szeretőjével, a csinos udvari portréfestő-nővel, T'Mandával. Így bátyja már előre figyelmeztette a ház népét, hogy készüljenek a fogadására, amint összeszedi magát, el fogja hagyni a császárvárosi rezidenciát. S most Teelis szinte óramű pontossággal érkezett.

Az ugrók, vagyis a Lhaerrhek furcsa lények voltak. A legtöbb külhoni úgy hitte, hogy ők is csak amolyan rokhelhek, a romulánok által tervezett, kifinomult technikával és önálló Mesterséges Intelligenciával rendelkező luxusjárművek, amelyek képesek hol közönséges, sok kerék hajtotta földi kocsiként viselkedni, hol a mezők felett suhanó légisiklóknak tetszenek, hol különféle mágnes-pályákra csatlakoznak fel, vagy a bolygómagot átfúró vákuum-csövekben száguldoznak, esetleg a világűrbe emelkednek fel, vagy a tengerekbe szállnak alá. Színes, egyedi formájú, bizonyos határokon belül még az alakjukat is változtatni képes, tágas, mozgékony, sokfunkciós gépek voltak, amiket előszeretettel használtak a birodalom minden iparilag fejlett világán, hogy személyre szabott vagy családi utasszállítóként viselkedjenek. Csakhogy az ugrókat nem a romulánok tervezték.

Az ugrókat a rihannsuk a Harmadik Gyarmati Háború idején fedezték fel, egy elhagyatott naprendszerben, a Galorndenen, ami most a Birodalom legbelső magvilágai közé tartozik. Az ugrók hagyományos audiovizuális sávokban sugárzott hívójelekkel könyörögtek gazdáiknak, egy elfeledett, nyomtalanul eltűnt humanoid faj képviselőinek, hogy térjenek vissza hozzájuk. A fénysebességnél lassabb űrszondáik alig érték el a naprendszer határát, robotgyáraik és felhőkarcolóik elhagyatottan várakoztak, de tökéletes rendben, mert a Mesterséges Intelligenciák továbbra is ügyeltek a rendre és a nyugalomra: karbantartották a városokat és az erőműveket, sugározták az előre felvett műsorokat, a szerelősorok tovább gyártották az alkatrészeket és a rég megtervezett ugrókat. Sokan úgy vélték, hogy a Teremtőket maguk az ugrók pusztították el, a bolygó-rezervátumba küldött rihannsu régészeti expedíció azonban nem találta bizonyítékát ennek. Nem találtak holttesteket, nem lelhettek gyanús biológiai maradványokat, amikor a rihannsuk átvizsgálták a civilizáció által hátrahagyott számítógépes rendszereket, és a világűrbe sugárzott jeleket, körülbelül egy évnyi memória-anyag hiányzott, de máskülönben semmi sem utalt erőszakos cselekményekre, járványra, természeti katasztrófára, háborúra, vagy gépi forradalomra. A Teremtők egyszerűen csak eltűntek, magukra hagyva teremtményeiket, az intelligens gépek alkotta civilizációt. A rejtélyre máig nem született megnyugtató magyarázat.

De az ugrók olyan csodálatos gépeknek bizonyultak, hogy a régészeti expedíció figyelme korán feléjük fordult, és az elkövetkezendő jó száz esztendőben az ugrók lettek a rihannsu szociológiai és mechano-etológiai kutatások elsődleges célpontjai. Mert az ugrók egyfajta korlátozott, szolgai, vagy még inkább gyermeki Mesterséges Intelligenciával rendelkeztek, ami sajátos társadalmi struktúrába rendezte őket: leginkább egyfajta elvadult, a prérin kóborló, korábban még idomítottnak számító vadlovaknak tűntek, amik saját ménesekben nyargaltak a csodálatos anyabolygójuk felszínén és holdjain, mérhetetlen sebességekkel száguldozva és versenyezve egymással. Mindegyik ugró rendelkezett egyfajta személyiséggel, ami humanoid Teremtőik legszimpatikusabb egyéniségi vonásaival ruházta fel őket, de mégis maradtak közös jellemzőik, amik kiszámíthatóvá tették őket. Nem álltak le az őket karbantartó, sőt, egyre újabb modelleket megtervező és életre keltő gyársorok sem, így az ugrók száma egyre csak szaporodott. Így idővel a Galorndenen állomásozó rihannsu kutatókban megfogalmazódott a vágy, hogy maguk is birtokoljanak egy-egy ilyen ugrót. Eleinte előfordultak balesetek, idővel azonban a folyamat olyan kiszámíthatóvá vált, mint amikor a csikósok betörnek egy vadlovat: az újra beidomított ugrók hűségesen követték uraikat, bárhová is rendelte őket a sors. Így a birodalmi adminisztráció idővel szabad utat engedett a kéréseknek, és az ugrók elkezdtek megjelenni a többi rihannsu gyarmatvilágon is. Ahogy egyre inkább bebizonyosodott, hogy az ugrók nem jelentenek veszélyt a befogadó társadalomra, sőt, környezetkímélő módokon serkentik a tömegközlekedést és a gazdaságot, a romulánok idővel teljesen elfogadták az ugrók jelenlétét, és egyre szorosabb szimbiózist alakítottak ki velük. Így az elveszett civilizáció furcsa gépi örökösei idővel megtanultak szisztematikusan együtt élni az őket meghódító birodalom humanoidjaival, ma már szinte elképzelhetetlen lenne a rihannsu mindennapi élet nélkülük.

Egy ilyen ugrón érkezett hát Teelis, S’Tcaevra édeshúga a vidéki birtokra.

...

A Kakabamok ősi nemesi rezidenciája egy a tengerre néző meredek sziklaplatón épült, az Uulmar-szigetek két legnagyobb fjordja csatlakozott itt egymásba, egyfajta különleges szárazföldháromszöget alkotva. Amikor az űrjáró ősök vagy kétezer éve leszálltak itt, megérezték a hely szellemének különlegességét, a festői szépséget, amit az acélkék tenger, a környező, méregzöld hangával és fenyvesekkel benőtt sziklatáblák, és a meredek vízesések kölcsönöztek a tájnak. A vidéken meglepő módon erdő is nőtt, különleges, csak a romuluszi flórára jellemző vérzöld fenyvesek és egy a fjordfalakban burjánzó, cserjésekkel is gazdagított lombhullató erdő, s a sziklafalakon karvalycsőrű vadászmadarak pihentek. Ezek ihlették meg a családi rezidenciát megtervező építészeket, akik az épületkomplexumot szó szerint beletervezték a környezetébe. Az alsóbb szinteket rombolósugárral égették az áttörhetetlen sziklatömbökbe, itt épültek a raktárak, az önellátó szingularitás-reaktorok, a fogdák, a transzportersugarak elől leszigetelt magánlakrészek, háremek. Néhol még erődített zsilipek is vezettek a semmibe, másutt ugrógarázsokat és űrsikló-leszállópályákat vágtak a függőleges fjordfalakba. A tenger szintjén stégek várakoztak hajókkal, de a komplexum folytatódott a tenger alatt is. A tulajdonképpeni épületek, a sziklaplató ék alakú csúcsára kitűzött oszlopokból, pár organikus díszítőelemmel — stilizált vadászmadár-motívumokkal és gorgó-fejes záró-cserepekkel, másutt a vulkáni történelem hatezer évvel ezelőtti múltjából kikölcsönzött vízköpőkkel — ékített toronyból és hangával és borostyánszerű futónövényekkel benőtt kupolából

álltak, körülöttük húzódtak a sportpályák, teraszok, sétányok, melyek mellett áldozati oltárok, kápolnák, az ikerplanétákat évmilliókkal ezelőtt betelepítő magas-civilizáció ereklyeként őrzött régészeti leletei, formára vágott dísznövények és tarka zászlókkal teli katonai jelvényoszlopok sorakoztak. A természet és az épületek olyan észrevétlenül folytak össze, hogy egy távolabbi szemlélő talán nem is vehette volna észre a különbséget a fenyőerdő és a növényi mintákkal benőtt paloták között. Az oszlopok tetején különféle Istenségek szobrai álltak, az oszlopok alá ősi, tiszteletreméltó családtagokat temettek fejjel lefelé, halotti torjuknál a Kakabamok házának nemesei is részt kaptak a holttestek húsából és véréből, így örökölvén át valamit a lelkükből is.

Teelis piszlicsáré holografikus ikonoktól nyüzsgő, művészinek szánt mozgóképekkel telített, élő reklámképernyő-felületnek tűnő ugrója az egyik központi leszállópályára ereszkedett le, a környék biztonsági rendszerei és robotjai már rég lelőttek volna minden más hívatlan látogatót. Az ugróból kilépő, elmosott sminkű nőszemély szinte a viharban csapkodó vitorlának tűnt, járása elárulta, hogy egész éjszaka ivott, drogozott, és most nehezére esik megtartani az egyensúlyát. Ruhái a legújabb, legrikítóbb udvari divatnak feleltek meg, ami a császár néhány hónappal ezelőtti meggyilkolását követő dhaeikben (hetekben) uralkodott el a valamiféle dekadens kétségbeesésbe zuhanó birodalmi központban (persze, csak miután a majd egy hónapig tartó temetési szertartássor végeztével mindenki levetette a sötétzöld gyászköpenyeket, amik textúrájukkal az alvadt romulán vér színét idézték), a bennük rejlő nanoreceptorok most szabadon sugározták az éterbe a nő fájdalmát, valóságos holografikus aura vette őt kőrbe, ahogyan azt egy a rangjához illő művésztől elvárták. A szerkesztetlen holoképek a Domínium-háború véres csatáit, a Birodalmi Kultusz főpapjai által rituálisan meggyilkolt császár, Shiarkiek emlékképeit, régi koncerteket, csókokat és szeretőket villogtattak, kimutatván, mi minden kavarog a ruha viselőjének fejében.

Teelis olyan volt, mint a neve, egy extravagáns művészlélek, aki mindig új élményekre és csalódásokra vágyott, hogy a lelkében pusztító viharokból merítsen ihletet a legújabb holozenei szerzeményéhez. Hangokban gondolkodott, hangokban látott, szagolt, ízlelt: számára az egész világ csak egy nagy szimfóniának számított, ami egy legalább ötvenhat dimenziós matematikai egyenlet mintájára működött. Számos hangszeren játszott, emellett énekelt, holovideó-felvételeket készített és a szakszerű, multifunkcionális zeneszerzéshez is értett, annak minden rihannsuk által hozzáférhető hagyományával. A kibertérben létrehozott, virtuális díszletekbe álmodott alkotásai valóságos disszonáns költemények, minden szónak, minden képnek, minden hangnak ezernyi többletjelentése lehetett, amely nyers, feldolgozatlan formájában is olyan rést tudott ütni a hallgatóság lelkének védőpajzsain, hogy az talán még évezredek múltán is vihart fog kavarni. Hol egy primitív ázalag-faj őselemi törzsi dallamát építette bele a szigorú szabályok szerint megtervezett birodalmi operába, hol egy trágár gúnyversekkel kísért faramuci katonai indulót alakított át a praetort dicsőítő áriává (s ennek hallatán egyedül zeneértő hallgatósága értette a poént, hogy valójában ilyenkor fricskát hány a mindent, még a művészetet is uralni vélő autoriter hatalomnak), hol a szupernóva háttérsugárzását szőtte bele egy meditatív concertóba. A multifunkcionális, kibernetikus implantátumok segítségével megálmodott művészeti alkotásait közvetlenül a rihannsu telepatikus hálózatokról lehetett letölteni, minden a virtuális előadótérbe betévedt vendég közvetlen interface-kapcsolatba került Teelis háborgó, egyszersmind csodálatosan kreatív lelkével. A munkáit még a jóval kifinomultabb, számos biztonsági szűrőt alkalmazó holokamrás feldolgozásokban is nehezen lehetett megemészteni, de egy biztos: valamiféle hatást gyakorolt mindenkire, senki sem maradt közömbös iránta.

De mint minden igazi művész, úgy Teelis is őrült volt. Mérhetetlenül önpusztító életet élt, két kézzel vedelte a kábítószereket, az alkoholokat, a legkülönfélébb nemű és fajú szeretőket, no meg az egyéb stimulánsokat. Soha semmi nem lehetett elég jó neki, soha senkivel nem volt elégedett, egy olyan túlvilági harmónia lebegett a lelki szemei előtt, amit halandó humanoid nem képes elérni. S ha a Császárvárosban már sikerült lerombolnia maga körül mindent, rendre visszatért ide, az Uulmar-szigetekre, hogy a sebeit nyalogassa. S’Tcaevrát mindig megdöbbentette ez a nyers öncsonkítás. Bár kettejük közül elvileg a nő volt a fiatalabb, mégis, az élet megpróbáltatásai rajta hagyták a nyomukat az arcán. Bal szemét maga kaparta ki egy hagymázas látomás során, amit valami különösen erőteljes hallucinogén szer hatására élt át, s most csak egy tökéletesen kozmetikázott kibernetikus implantátumnak köszönhette a látását. Más testrészein a szándékosan keresett nemi erőszak és az öncsonkító pengék, a falszolás hagytak stigmaszerű nyomokat. Ha homlokon csókolta a múzsa, felajzott állapotában hetekig nem állt fel a holo-orgona mellől, a virtuális térben négydimenziós kottákat szerkesztett, a fizikai valóságban viszont fülsüketítő pszicho-grafikus zajhullámokat keltett, míg el nem ájult a végkimerültségtől. Utána viszont kiürült lelkileg, előfordult, hogy mozdulni sem tudott a tartaroszi ürességtől, csak mély letargiában roskadozott a lakrésze legmélyén, vagy artikulálatlanul üvöltött, s a megváltó halálért könyörgött.

A leszállópálya melletti terasz egy hatalmas plasztacél rotundához vezetett, ez kívülről patinás rézzöld objektumnak tetszett. Teelis belépett a zsilipen, és egy titáni, teljesen áttetsző kupola alatt találta magát, a kupola közepén egy a Százéves Háborúban megsarkantyúzott és eltérített vulkáni hadihajó roncsa lebegett. Ez is a családi trófeagyűjteményhez tartozott. Az antigravitációs mezőkben lebegő roncs alatt egy gigantikus családfa tornyosult. A különleges, 1800 éves, géntervezett, telepatikus rokhelh-növény érzékelte a Kakakabam-ház minden családtagjának helyzetét, és az aktuális dinasztikus rokoni állapotnak megfelelő ágakat növesztett, amiken kicsiny, áttetsző holografikus gyümölcsbuborékok képviselték az egyes családtagokat. Teelis hasonmása is ott világított rajta, akárcsak a szomszédos S’Tcaevráé, de az összes zabigyereké vagy mellékági rokoné is. A fán kicsiny előregyártott hüllők, madarak és rovarok cikáztak fel-alá, biztosítván a különleges zárt ökoszisztéma igényeit. Az áttetsző kupola tövében a falak egyéb trófeáktól roskadoztak: harci robotok, idegen fajok képviselőinek sztázis-mezőbe zárt képviselői, elejtett vadállatok és megsemmisített űrhajók regisztrációs feliratokkal ékes burkolatdarabjai váltakoztak ott különféle fegyverekkel és művészeti alkotásokkal. Ez volt hát a "Viharlelkű" Kakabám Ház igazi szíve, a nagy fogadóterem, ahová csak a család legbizalmasabb szövetségesei nyerhettek belépést.

— lhhei, nem kellene így felzaklatnia magát! — csendült fel egy szuggesszív gépi hang a hatalmas fogadóteremben. Forrása látszólag nem érzékelhető, egyszerre jött számtalan rejtett hangszóróból. — Tudhatja, hogy itt, a Kakabam láriumban égő háztűzhely égisze alatt mindig biztonságra, szeretetre és megértésre talál. Már előkészítettük a lakrészét Önnek, a hangszerek is készen állnak. Hamarosan a családtagjai is meglátogathatják Önt, amennyiben ezt kívánatosnak találja.

A gépi hang természetesen a Kakabam Nemesi Ház főkomornyikjának, a nemes egyszerűséggel csak Hru'hfenek, azaz a "rabszolgák előljárójának" nevezett ultari karmatin főemlősnek a jelbeszédét fordította rihannsu magas-nyelvre. Az Ultar a Klingon anyabolygónak, a Qo’noS-nak volt a közvetlen szomszédja, szintén Mishara-osztályú planéta, tehát lakható a legtöbb humanoid számára. A legkifinomultabb civilizáció, ami megvetette itt a lábát, az ördögi Fek’ihri gyarmatosítóké, akik az ősi klingonokkal rokonítható gorillaszerű főemlősöket szállítottak az Ultar dzsungeleibe, hogy aztán ott genetikai manipuláció révén tökéletes szolgafajt teremtsenek belőlük. A kísérlet félresikerült, mert a klingonok korlátoltabb intellektusú főemlős-rokonai is éppoly harcias teremtményeknek bizonyultak, mint teljes értékű humanoid testvéreik. Az elvadult, de már nem egészen állati faj, a karmatin azonban elhagyatva fennmaradt az Ultar dzsungeleiben. Mindez az idill akkor változott meg, amikor egy másik faj, a Gamma-kvadránsból érkező Hur’q hódította meg a klingon anyabolygót, a Qo’noS-t, hogy aztán évszázadokig uralkodjanak ott. A Hur’q természetesen kolonizálta a szomszédos Ultart is, ahová klingon harcosokat szállított, hogy azok győzzék le a számtalan galibát okozó karmatinokat. Az egyik klingon harcos, a Felejthetetlen Kahless kultúrhérosz-császár véréből származó Ksia azonban megszökött a rabszolga-kaszárnyákból, és számos viszontagság után új hazára lelt egy dzsungellakó karmatin törzsben. Itt ráébredt a karmatinok állati egyszerűsége mögött rejlő spirituális gazdagságra, és egyfajta klingon prófétaként egy alternatív életmódot kezdett terjeszteni klingon rabszolgatársai között. Miután a klingonok elűzték a Hur’q-okat, Qo’noS új klingon urai megpróbálták megtámadni és meghódítani az Ultart is, de a bolygó vad természete, Ksia jól szervezett renegátjai és a karmatinok törzsei hevesen ellenálltak. Ezért a klingon császár tisztelete jeléül rezervátum-bolygónak nyilvánította az Ultart, atomkori, vagy annál fejlettebb technológiát alkalmazni a bolygó körül mind a mai napig tabunak számít a klingon harci etika szemszögéből. Ennek ellenére vannak külvilági klingonok, akik időről-időre ellátogatnak az Ultarra, hogy ott rituális vadászatokat tartsanak, puszta kézzel, ahogyan azt az ősök tették. Ez a népszokás különösen a klingon uralkodó elit köreiben lelt támogatókra, egy időben kifejezetten divatnak számított, hogy minden nemesi ház ifjú trónörököse itt tölt egy életciklust, egyfajta harcias sámán-remeteként, vagyis Kitumbaként. Az utolsó autonóm klingon császár, a 2270-es évektől 2292-ig uralkodó, majd a khitoméri egyezményt kivívó Gorkon kancellárt hatalomra juttató polgárháborúban meggyilkolt IV. Kahless, az utolsó nagy Kitumba is itt töltötte a gyermekkorát, míg Kirk admirális legénysége hatalomra nem segítette őt egy klingon palotaforradalomban.

Egy ilyen vadászatrajongó klingon nemesi ház kitumbája hozta magával az ifjú karmatin főemlőst, akit egy diplomáciai tárgyalás során ajándékoztak a romulán Kakabam Háznak. Mivel a Kakabamok épp akkoriban kötötték jövedelmező szövetségüket az AAnikh Házzal, a karmatin főemlőst egyszerűen csak továbbadták az ifjú feleség, a „kiber-bárónő” családjának, hogy ők neveljenek belőle intelligens Hfait, vagyis rabszolgát. A kísérlet sikerült, a kibernetizált karmatin főemlőst a Kakabamok egy kifinomult ízlésű, intelligens és megkérdőjelezhetetlen lojalitású rabszolgaként kapták vissza, s a lény folyamatos kibernetikus kapcsolatban állt a rezidenciát uraló számítógépes hálózatokkal. Egyetlen szépséghibája maradt: mivel Hru'hfe fajában soha nem fejlődött ki a humanoid hangképzésre jellemző szervek legtöbbje, ezért a lakáj továbbra is néma maradt, pusztán gesztusnyelv segítségével képes kommunikálni. Ezt a gesztusnyelvet fordították hát le a rezidencia számítógépei rihannsu szavakká. a

aa