Star Trek - AQ: Hetedik Fejezet

VII.

A göndör barna hajú, pödört bajszú Kartlos Burdzsanadze kényelmesen hátradőlt a sofőr ülésében, ahogy a vörös színű civil légisiklót vezette észak-kelet Ausztrália vadregényes tájai felett. Azúrkék inggel viselte a sötétkék-fekete csillagflottás egyenruhát, ezzel is jelezve, hogy rendes körülmények közt a tudományos és szociális feladatokat is ellátó szekcióban szolgál, ez a munka csupán alkalmi feladat számára. A formatervezett légisikló tágas plasztacél buborékteste a pilótaülés mögött most egy kényelmes ebédlőasztalt, illetve néhány párnázott fotelt tartalmazott, a robotizált kocsi-belsőt azonban könnyen át lehetett volna rendezni, a kívánalmaknak megfelelően. A fotelek egyikén ült egy lélegzetelállítóan gyönyörű, hófehér bőrű, kék szemű, játékbaba arcú, göndör szőke hajú nő, Neringa Zvikaite. Ő is Csillagflotta-egyenruhát viselt, de „fejedelmi bíbor” ingeset, és a rangjelzés szerint hadnagyi pozícióig jutott. Egyike volt annak a kevés modern embernek, aki még ma sem szégyellt vallási szimbólumot viselni az egyenruhája felett: Zvikaite nyakában, a kopoltyúk alig kivehető áramvonalas erezete felett egy apró kereszt lógott egy vékony ezüstláncon.
.

— Ismered te az Eugenikai Háborúk történetét? — próbált beszélgetést kezdeményezni Zvikaite hadnagy. Lágy, dallamos hangja volt, a hallgatónak az volt az érzése, játszva ki tudja énekelni az ember által ismert hangskála bármelyik hangját. Talán ezért is szolgált kommunikációs tisztként a flottában.

.

— Csak amennyire az iskolában tanították. — vonta meg a vállát Burdzsanadze zászlós. — Illetve családi elbeszélésekből tudom még, hogy volt néhány grúz augman is, akik jelentős szerepet játszottak az évezredforduló környéki zavaros politikai eseményekben. Néhány ősöm igen csúnyán megégette a kezét azokban a konfliktusokban, talán ezért is volt olyan fontos a családomnak, hogy amint lehetett, a Holdra költözzenek.

.

— Igen, hasonló dolgok történtek Litvániában is. — húzta el a száját a nő. — Az én őseim is ezért költöztek a Csendes-óceán tenger alatti kolóniáira. De úgy értem, tisztában vagy azzal, hogy miként zajlott a háború?

.

— Nem, de állítólag maguk az érdekelt felek sem mindig tudták. Ez az egész Eugenikai Háború név csak utólag ragadt rá az eseményekre, ahogy például a Gyárfás által is sűrűn emlegetett Harmincéves Háborút is csak utólag nevesítette így a történelemtudomány. Azt hallottam, hogy a XX. század derekán, a Nagy Hidegháború idején egy titokzatos nemzetközi szervezet megpróbálta létrehozni a tökéletes embert, és ennek érdekében radikális génsebészeti eljárásokhoz folyamodott. A nemzetközi szervezet állítólag a Bebábozódás Tervezet nevet viselte, és a Hidegháborúban érdekelt kormányok pénzelték, különféle titkos csatornákon. A nagyhatalmak azt remélték, hogy tökéletes katonákat, valamiféle természetfeletti képességekkel rendelkező titkos ügynököket, netán mindenhová beszivárogni képes kémeket kapnak végeredményül. Azonban a történészek szerint a mozgalom ideológiai vezetői indiai tudósok lehettek, akik a hagyományos hindu kasztrendszer mintájára egyfajta új Brahmin-kasztot, vagyis született szellemi-vallási vezetőket szerettek volna létrehozni, a modern technika segítségével. A Bebábozódás rejtélyes urainak még egy flancos címere is volt, valami stilizált pillangó, amivel a genetikai infernóból újjászülető tökéletes embert szimbolizálták. Azt is mesélik, hogy a kísérletekhez szükséges orvosi technológia egy részét a Földön lezuhant UFO-k roncsaiból, a bolygón rejtőzködő idegen fajú emigránsok szakértelméből és időutazó ügynökök eszköztárából kölcsönözték. Akárhogy is, de a kísérletek eredményeként létrejövő mutáns emberek rejtőzködve éltek a közönséges emberek közt, szétszóródva a világ minden pontján. Természetfeletti képességeiket arra használták, hogy egy titkos háborút vívjanak egymással a világ feletti hatalomért, beépülve az emberi hatalmi struktúrák rendszerébe. Az augmanok egy része vallási vezető, politikus, médiacézár, multimilliomos üzletember, renegát hadúr, netán terroristavezér lett, és a képességeinek megfelelően próbálta a maga képére formálni a világot. Az átlagos halandók ebből csak annyit vettek észre, hogy időnként terroristák robbantgattak repülőgépeket, rejtélyes járványok ütötték fel a fejüket, nőtt az ózonlyuk, szélsőséges szekták nyertek egyre több hívet, kiéleződtek az etnikai villongások, polgárháborúk harapóztak el, váratlan tőzsdekrachok ütöttek be, internetes spamok keringtek, globális ökológiai katasztrófák... cunamik és földrengések rázták meg a világot, cégek mentek tönkre, emberek ezrei kerültek utcára, országos genocídiumok zajlottak, éhínségek ragadtak el ezreket, vagy szokatlan valóság-show-kat sugároztak a tévében.

— Pontosan. — fűzte össze a karját a mellkasa előtt Zvikaite. — Manapság mindenki Khan Noonien Singh-t, és az ő indiai eredetű szikh szeparatista terrorista csoportját emlegeti, mint azoknak a koroknak a legjellemzőbb képviselőjét, pedig ők csak aprócska színfoltjai voltak a nagy globális küzdelemnek, akik inkább a nyolcvanas években játszottak jelentősebb szerepet a világpolitikában, és csak azért lettek közismertek a mi korunkban, mert Kirk kapitány legénysége találkozott velük.

.

— Miért, mi is történt a nyolcvanas években? — kérdezte Burdzsanadze. — Erre már nem emlékszem a suliból...

— A szikhek egy viszonylag modern világvallás, amit egy indiai vallási tanítómester, Nának guru alapított a XVI. században. — kezdte a magyarázatott Neringa. — Nának eredetileg nem akart új vallást alapítani, csak valahogy ki akarta békíteni egymással a hindu és a muszlim vallási nézeteket, a reinkarnációba vetett hitet az egyetlen Isten iránti rajongással, és erről beszámolt a barátainak is, akik viszont hamarosan szikheknek kezdték hívni magukat, ami azt jelentette, hogy „tanítványok”. Tíz történelmi tanítómestere, azaz guruja volt a vallásnak, és mire az utolsó guru, Góbind Szingh is meghalt, ezek a tanítványok oly sokan lettek, hogy önálló államot alapítottak, sőt, sokat változott maga a vallás is. Példának okáért Amritszárban felépítették a Harimandírt, vagyis az Aranytemplomot, egy mesterséges tó közepén álló vallási központot, és elrendelték, hogy a jövendő nemzedékeket már ne az emberi guruk, hanem egy önálló személyiségként tisztelt könyv, az Ádi Granth, vagy ahogy a beavatottak becézik, a Granth Száhib Guru, vagyis a „Könyv Mester Úr” vezesse. A könyvet a hívek még ma is úgy kezelik, mint egy tiszteletreméltó, de már magatehetetlen öregembert: a lakásban saját szobát kap, melyben egy díszes, fedett hordszékben pihen, pokróccal letakarva, időnként előveszik, lapozás útján beszélgetnek vele, legyezővel legyezik, néha még ételáldozatot is bemutatnak neki, csak hogy ne legyen éhes.

— Tisztára, mint egy mai holografikus mesterséges intelligencia. — ércelődött Burdzsanadze. — De mi köze van mindehhez Khannak?

— A tizedik guru, Góbind Szingh a halála előtt megalapított egy fundamentalista belső szektát a valláson belül, az ebbe beavatott, titkos rituálékon átesett hívők Khálszának, azaz „Tiszták”-nak hívták magukat. Mindannyian készek meghalni és fegyveresen harcolni a hitükért, mindannyian betartják az öt „K”-t, azaz a pandzsábi nyelven öt „K”-betűs szóval jelölt külsőséget… a vágatlan hajat, a hozzá tartozó fafésűt, a fehér nadrágot, az acél karkötőt és a sajátos görbe kardot… és mindannyian felvettek egy különleges, jelzés értékű családnevet: a férfiak mindannyian Szingh-nek hivatták magukat, a nők pedig Kaur-nak. Gyakori jellemzőjük még az egyedi módon megkötött turbán viselése. A Khálszákat mégsem úgy kell elképzelnünk, mint valamiféle fanatikus gyilkosokból álló szektát, mert a legtöbb Khálsza inkább a brit gyarmati kormányzat hivatalaiban próbált érvényesülni: sokoldalúan művelt és toleráns értelmiségiek voltak, tudósok és művészek kerültek ki a soraikból, külön előnyükre vált, hogy vallásuk jellegéből kifolyólag beleláttak a hindu világba ugyanúgy, mint a muszlimba, mégsem voltak tagjai egyiknek sem, ezért pártatlan döntőbírók hírében álltak.

— Khan Noonien Singh tehát már a neve alapján is felismerhetően Khálsza. — bólintott Burdzsanadze. — Gondolom, a Khan, azaz kán, kagán megszólítást pedig az indiai mogul uralkodók címéből vette át, valahol olvastam, hogy Dzsingisz kán után megszokássá vált, hogy a keleti világ legnagyobb uralkodói szintén kagánoknak hivatták magukat. Dzsingisz kán leszármazottairól, az Arany Ág sarjairól pedig már a XXI. században is közismert volt, hogy olyan önálló népet alkotnak az emberiségen belül, akiknek a genetikai rokonsága még az akkori kezdetleges vizsgálatokkal is kimutatható volt. Gondolom, ilyen vadonatúj, a négy égtáj alatt szétterjedő seregnyi népet akart alapítani Khan Noonien Singh is.

— Pontosan. A kis Noonien tehát kezdettől azonosult a szikh politikai törekvésekkel, amelyek egy a mesterségesen létrehozott Indiából kiszakadó új, autonóm nemzetállam kikiáltását tűzték célul. Ez a mozgalom ugyan kezdetben békés eszközöket próbált alkalmazni, de miután 1984-ben az indiai kormány kommandósai mészárlást tartottak az amritszári Aranytemplomban összegyűlt szikh vallási vezetők között, és cserébe az indiai kormányőrség szikh származású testőrei meggyilkolták Indira Gandhi miniszterelnököt, a konfliktus eszkalálódott: a nem szikh indiai polgárok gyakorta törvénytelen leszámolásokat és lincseléseket tartottak a szikhek által lakott városnegyedekben, ugyanakkor a szikh függetlenségért harcoló szabadságharcos és terrorista csoportok jelentek meg szerte Indiában. Egy ilyen, globális skálán tevékenykedő csoportot vezetett az ifjú Khán is, aki előzőleg, még tinédzser korában egy Gary Seven fedőnevű titkos ügynök segédjeként dolgozott, aki viszont egy ismeretlen földön kívüli érdekcsoport, az Aegis megbízásából őrizte a Földet, és ezért számos olyan titokba is belelátott, amiről az akkori embereknek fogalmuk sem volt. Egy korabeli író, Salman Rushdie például írt is egy "Csehov és Zulu" című novellát a "Kelet, Nyugat" című antológiájában, amely ezt a szikh konfliktust tárgyalja. De Khan emberei már az évezredforduló előtt eltűntek az emberi történelemből, és az igazi nagy küzdelem csak ezután zajlott, a sokadik generációs augmanok között, akik különféle multinacionális vállalatok, kormányügynökségek és vallási szervezetek élén leltek menedékre. A konfliktusnak minden kontinensen voltak gócpontjai: Hegyi Karabah, Szarajevó, Szomália, Észak-Korea, Ruanda, Afganisztán, Argentína, Spanyolország, Irak, Kazahsztán, Bolívia, Abházia, Srí Lanka, Dánia, Dárfúr, Lengyelország, Madagaszkár, Svédország, Quebec, Los Angeles, csak, hogy néhány példát említsek. Képzeld csak el, milyen lehetett például az, amikor a XXI. század közepén az emberek felnéztek az égre, és ott több hold lebegett a csillagok előtt! Hisz ott voltak a Föld-Hold keringési rendszer biztosította Lagrange-pontokon nyugvó, gigantikus aszteroidákból épített űrállomások, az O’Neil habitátok: a Roykirk Kolónia, a Vanguard, a Moss-Offenhouse Állomás, a NicholCorp Létesítmény, a Brynner Aszteroida és a Starling Lakótér! — Burdzsanadze valószínűleg órákig tartó kiselőadást tudott volna improvizálni arról, hogy egy keringési rendszer azon állandó koordinátáit hívjuk Lagrange-pontoknak, ahol az egymás körül keringő égitestek gravitációs vonzóerői kiegyenlítik egymást. — Képzeld csak el, milyen lehetett, amikor a Harmadik Világháború környékén ezek a nemzetközi lakosságú holdak egy hipertér-robbanás következtében elsodródtak a Naprendszeren túlra, és megkezdték az emberiség első nagy utazását a nyílt világűrben! Képzeld csak el, milyen lehetett a mindennapos küzdelem az életben maradásért, milyen legyőzhetetlen akadályoknak és kísértéseknek kellett ellenállni, mialatt a tehetetlenül sodródó O’Neil állomásokon élők végig úgy hitték, hogy a Föld és a Hold már elpusztult, és az egész emberiségből csak egyedül ők maradtak életben! Mi értelme lett volna a küzdelemnek, ha eközben nem vagy tudatában annak, hogy a kezedben van a technológia, hogy megváltoztathasd az emberi géneket!

— Úgy beszélsz, mintha erkölcsileg igazolni akarnád azt, amit a Nejel Hegemónia alapítói tettek! — fordult hátra székestől a rosszalló arckifejezésű Burdzsanadze, miután egy kézmozdulattal bekapcsolta a légisiklót vezérlő automatikát. Ebből a szögből még Zvikaite is láthatta, hogy a férfi valami bizarr, több íriszű szemmel látja a világot: a pletykák szerint egy genetikailag átformált szulibán augman szemét ültették be a sajátja helyett, amikor egy robbanásban megvakult. A nő el sem tudta képzelni, mi mindent láthat a férfi azokkal a szemekkel. — Pedig tudod jól, a nejel jelenlegi képviselői még csak nem is hasonlítanak a Homo Sapiens Sapiensre! Amikor Hikaru Sulu kapitány és az Excelsior legénysége először találkozott az ügynökeikkel, azt hitték, hogy valami rejtélyes új faj, egy a Kisebb Magellán Felhőben őshonos humanoid civilizáció katonái támadták meg a tholiaiakat.

— Hát éppen ez az! — emelte fel a hosszú és elegáns mutatóujját Zvikaite. A mozdulatra elővillant az ujjai közt húzódó úszóhártya is. — Az O’Neil… vagy ahogy magukat nevezik: az „Oh-Nejel”… állomások genetikailag áttervezett, a mélyűrben őshonos csillagnomád leszármazottai egy olyan interplanetáris birodalmat voltak képesek felépíteni a Tejútrendszer egyik szatellit-galaxisában, a Kisebb Magellán Felhőben, ami még a „mindenható” Tholiai Gyülekezetnek is méltó ellenfele tudott lenni! Ők az emberiség első galaxison kívüli telepesei! Igazi úttörők! Hát el tudsz képzelni ennél nagyobb tettet?

— Én úgy érzem, a génjeid beszélnek belőled most is. — vágta rá komoran Burdzsanadze. Volt valami más is a hangjában… talán féltékenység? — Ha nem lennél egy XXI. századi genetikai tervezés végeredménye te magad is, nem éreznél ennyire együtt ezzel a korcsszülött ausztrállal!

— Hogy beszélhetsz így Yunupingu hadnagyról? — kerekedett el Zvikaite arca az őszinte döbbenettől. — Különösen, hogy te magad is egy szulibán augman szemével látod a világot!

— Én életem legnagyobb átkának tartom, hogy a fogva tartóim annak idején egy idegen fajba tartozó, időutazó augman szemével vertek meg! — vörösödött el Burdzsanadze arca a haragtól. — Hogy ettől olyan aspektusait is látom a világnak, amit rajtam kívül senki sem? Hát rendben, így legalább páratlan navigátor és kozmográfus válhatott belőlem. A szemeimmel belelátok az idő hurkaiba, fényes nappal is képes vagyok meglesni a csillagokat, kvázárokat és metaszingularitásokat tanulmányozhatok szabad szemmel, vagy akár gyönyörködhetek egy fekete lyuk kvantumszivárgásában. De ami engem valóban értékes szakemberré tesz, azok a tanult képességeim, a rengeteg vérrel és verejtékkel elsajátított elméleti szakismeret, és az Istenadta matematikai tehetségem. Nem ezek a hátborzongató műszemek, amik miatt ilyen torzan látom a világot!

— Te gyűlölöd önmagadat! — ismerte fel a helyzetet a nő. Még sosem látta ilyen kiszolgáltatottnak Burdzsanadzét, pedig mindig is szenvedélyes embernek ismerte a tiszttársát. — Hidd el, nem a te vétked az, hogy megsérültél a Dzsem’Hadar elleni ütközetben, és hogy a fogolytáborban kísérleteztek rajtad!

— Te ezt nem értheted! — fordult vissza hirtelen a pilótaszékkel Burdzsanadze. — Te el sem tudod képzelni, mi mindent vesztettem el ebben az átkozott háborúban…

Kifakadásának egy váratlan riasztójelzés vetett véget.

— Úgy tűnik, a kívánságod teljesült, és megérkeztünk végre a te kis korcsod búvóhelyére!

— Biztos, hogy ez az a hely? — kérdezte Zvikaite. — Tudod, hogy a legtöbb műszer nem képes felismerni Yunupingu biológiai jellemzőit. Azt hiszem, ez is a genetikai tervezése része, valamiféle veleszületett álcázó technológia…

— Hát igen, ha a kis korcs barátod nem lenne ennyire célirányosan tervezett, egyszerűen megkereshettük volna őt egy kémműholddal, és hazatranszportálhattuk volna őt időre, mint minden más tisztünket! — de bármennyit is morgott, Burdzsanadze már landolásra készítette elő a gépet. Zvikaite csak ezt látván gondolt bele, hogy a szulibán szemű férfi valószínűleg minden műszernél pontosabban láthatta a rejtőzködő nejelt.

.

.

...

…

Galarrwuy Yunupingu, vagy ahogy neo-angol anyanyelvű fajtársai nevezték, a Galarrwuy designű Drech'Tor a Yunupingu cladból egy alacsony gravitációjú aszteroidán nőtt fel, messze a Föderációtól és a Tejútrendszer megszokott fajaitól, ahol klánjának rituális szokásai szerint igazi, a csillagfényt sosem látott galaxisközi sivárságban is járatos planétavadász lett belőle, nejel csatahajók kapitánya, a mélyűr vákuumában is életképes, rettenhetetlen katona. Cladja, a Yunupingu klán ősei az Auld Aerthről, vagyis az Öreg Földről elszármazott jolngu nyelvű aboriginal bennszülöttek, azaz észak-kelet Ausztrália legősibb, csaknem negyvenezer éves kultúrájából eredtek. Ezt persze csak az tudta, aki tisztában volt a férfi életútjával, mert Yunupingu első ránézésre még csak nem is hasonlított emberre: testét kitines, szürkésbarna bőr fedte, amin ugyan nőtt valami gyapjas, göndör, fekete haj és egy markáns állszakáll, de orra például nem volt, és a szemgolyója is úgy nézett ki, mintha valaki egy foncsorozott napszemüveg sötéten tükröződő lencséit illesztette volna be az írisz nélküli szemüregébe. Zömök, de inas, már-már tagbaszakadt testalkatú férfinek tűnt, s a lábfején is ugyanolyan a tenyérrel szembefordítható hüvelykujjú kézfejeket viselt, mint a karjai végén; az ágyékkötő, amit most egyedüli ruhadarabként viselt, láttatni engedte hosszú, hegyes végű, mozgékony farkát is. Ezt leszámítva csontokból készített nyakláncot, egy furcsa fétisekkel teli karkötőt, vörös fejpántot és a végtagjait meg az arcát fedő, piszkossárga vagy fehér csíkos, néhol vörös pöttyös testfestést viselt. Furcsa mód ez az élénk színű kifestés segített neki abban, hogy minél feltűnésmentesebben olvadjon bele a környezetébe.

— Azt hittem, már rég az Álomidőt keresed valami kábítószeres transztúrában, bozóttáncot jársz, kengurúhúslevest zabálsz vagy valami csurunga-köves zúgattyút pörgetsz a bódító füstű tábortűz mellett! — gúnyolódott Burdzsanadze, ahogy előbukkant a sziklák mögül. A fél lábon egyensúlyozó Yunupingu úgy tett, mintha észre sem vette volna a közeledését, inkább elhajította a kezében tartott bumerángot, és közben felfelé kunkorodó farkával próbálta kiegyenlíteni a hirtelen mozdulat okozta súlyeltolódást. Az apró fegyver elrepült, és ívelt pályája legvégén elcsapta a közeli tó felé repülő fekete hattyút, majd annak rendje és módja szerint visszatért a gólyaként egyensúlyozó Yunupingu kezébe.

— Ne bántsd a kölyköt, szorgalmasan tanulja népe ősi szokásait! — emelte fel szavát Mandawuy Gulpilil, a sziklák tövében pihenő, ősz szakállú ausztrál bennszülött, ahogy felpillantott széles karimájú kalapja árnyékából. — Ez több annál, mint amit például rólad elmondhatnánk!

— Az ő népe a leigázott Oghenen van, az M'jallanish-ban, a többi nejel közt. Nem igaz? — ércelődött tovább Burdzsanadze, s rákacsintott Yunupingura. — Csak nem hiszi komolyan azt, hogy tényleg beilleszkedhet az emberi társadalomba, mint egy frissen jó útra tért tékozló fiú?

.

Yunupingu elindult, hogy begyűjtse a földre hullott madarat. Ha Burdzsanadze azt várta, hogy reagálni fog a sértésekre, akkor csalódnia kellett.

— Nem fog válaszolni! — találta ki a férfi gondolatait Gulpilil. — Tudod, ez is egy népszokás mifelénk: amíg le nem telik a gyászév, nem szólalhat meg, csupán kézjelekkel kommunikálhat.

— A következő pillanatban azt fogod mondani, hogy nem ismeri a számokat, csupán „egyet” és „többet” tud megkülönböztetni, az ősi nyelv szabályai szerint, vagy hogy kristályból vannak a belsőségei, és a hamisítatlan törzsi jog szerint szeretne házasodni…

— Kartlos, állj már le, senki sem vevő a szarkazmusodra! — ért végre zihálva a helyszínre Zvikeite, aki nehezebben tudta megkerülni a sziklákat.

— Te meg miért nem vagy hajlandó megérteni, hogy egyszerűen nem tudom elviselni ezt a kis mitugrászt? — csikorgatta a fogait a grúz navigátor. — Különösen, ha belegondolok, hogy ő lesz a kormányosunk, így nap, mint nap együtt kell majd dolgoznom vele.

— Pedig kiérdemelte ezt a rangot. Te azelőtt soha nem beszélgettél vele, így nem tudhatod, de miután Sulu kapitány hátrahagyta Aidan Burgess nagykövetet a Kisebb Magellán Felhőben, hogy a Föderáció irányelveinek szószólója legyen, Gallarwoy az elsők között csatlakozott az új békehirdető szekta, a Vezeklés Zarándokainak tanaihoz. Pár évvel később, amikor a szintén űrnomád származású Mandala Flynn kapitány és a Föderáció legelső galaxisközi felderítőhajója, a USS Magellanic Clouds megérkezett a Nejel Hegemóniába, döbbenten fedezték fel, hogy a Föderáció egy másik hajója már megelőzte őket, és éppen Mandala régi szeretőjének, Hikaru Sulunak a parancsnoksága alatt. Miután konfliktusba keveredtek pár tucat helyi civilizációval, úgy gondolták, hogy ideje visszatérni a Tejútrendszer Alfa Kvadránsába, hogy beszámolhassanak a váratlan eredményekről. Ekkor hozták magukkal az odaát kapitányi, azaz Drech'Tori rangban szolgáló Gallarwoyt, aki önként jelentkezett, mert egyrészről belekeveredett valami helyi konfliktusba, másrészről mindenáron meg akarta ismerni az Öreg Föld ausztrál népszokásait. Ez a lény stáziskamrában töltötte az utazás hosszú éveit, és mikor felébredt, rájött, hogy már soha nem térhet vissza a népéhez, mivel a nejelek, akiket egykor ismert, ma már valószínűleg nagyobbrészt halottak. Nem tudta megszokni a földi gravitációt sem, kezdetben a "Terra második holdján", a Cruithne aszteroida egyik barlanglakótelepén vett lakást magának, és hónapokig járt mozgásterápiára, míg hozzászokott a standard gravitációhoz. Így inkább elvégezte a Csillagflotta Akadémia kiképzését, hogy ő legyen az első hivatalos Tejútrendszeren kívüli flottatag. De ettől még végtelenül magányos lehet szegény! Ezért is gyászolja a hátrahagyott családtagjait már vagy egy éve, mert azt mondja, hogy az Álmodó, a Vörös Király megsúgta neki a halálukat. Azt hiszem, ez az Álmodó valami galaxisközi Isten lehet, amihez a népe tagjai imádkozhatnak...

— Ezt meséld el valakinek, akit érdekel a sztori! — húzta el a száját Burdzsanadze. — Én inkább azzal törődnék a helyedben, hogy rávegyem valahogy a mi kis fehér hollónkat arra, hogy visszatérjen velünk a komplexumba, még mielőtt az admirális mustrája véget érne. Miért hiszi azt, hogy neki nem kötelessége kommunikátort hordania az eltávon, mint minden más közönséges flottatisztnek?

— Kartlos! Ez már tényleg sok! — emelte fel a hangját a litván-óceániai szépség. A legtöbb esetben ez hatni szokott, Burdzsanadze azonban ellent tudott állni a különleges hangparancsnak.

— De miért? Hát nincs igazam? — vonta fel a szemöldökét a fénylő szemű grúz holdlakó. — Azért kellett itt cirkálnunk Ausztrália ege alatt egész délután, mert a te drágalátos magányos farkasod otthon hagyta a felszerelését, amikor elindult vadászni, és mert a lopakodó üzemmódú genetikai profilja miatt nem látják őt a műszerek.

.

A következő pillanatban egy színes tollakban végződő tűhegy állt bele Burdzsanadze ütőerébe. A férfi hitetlenkedő arckifejezéssel kapott a nyakához, és még volt annyi lélekjelenléte, hogy a sziklák tövében ülő öregember felé forduljon, aki az altatószeres köpőcsővel nyakba lőtte… aztán ájultan rogyott a földre.

.

— Köszönöm. — biccentett Zvikeite Gulpililnek, aki visszatette a köpőcsőt a kockás vászoninge zsebébe. — De sajnos most őt is vissza kell majd cipelnem a légisiklóhoz.

— Á, hagyja csak kisasszony! — legyintett az öreg. — Ez Gallarwoynak meg sem fog kottyanni.