— Mondják, hogy az ördög sosem alszik! — emelte fel tósztra a kupica pálinkát Széki Gyárfás Bese. Hagyományos sóbányász egyenruhát viselt, mint az erdélyi magyar település legtöbb
lakója: fehér ingének bő ujjai válltól lefelé négyszögletes, harmonika-mintás karokban végződtek, s az ing felett kék mellényt viselt, fején sajátságos, lefelé konyuló karimájú szalmakalappal. A kerekded arcú, kék szemű, szőke férfi (akinek megjelenésében nem volt semmi karvalyszerű, a nevével ellentétben) mostanában felettébb jól borotváltnak tűnt; valójában mégsem a fürdőszoba tükrébe épített lézereknek köszönhette az eleganciáját, hanem a testfunkcióit szabályozó kibernetikus implantátumoknak és a szervezetében keringő nanorobotoknak. A bal szeme felett ahhoz hasonló fémszemöldököt viselt, mint amit néhány a Borg-kollektívából kiszabadított egyed viselt, mégis, akik közelebbről ism
erték, tudták, hogy nincs semmi köze a rettegett, mindenható gépdisztópiához. Fémszemöldöke valami sokkal félelmetesebb eredetről árulkodott. — Ám te túlteszel bárkin: három napja futtatom ezt a holoprogramot, és még mindig bírod az iramot! Én lelassítottam a belső időmet az implantátumaim segítségével, de neked mi a mentséged minderre? — Szerinted jól állna nekem, ha felszegecseltetnék egy-egy ilyen szerencsepatkót a patáimra? — tért ki a válaszadás elől M’yra, ahogy az egyik ajándék patkót forgatta az asztal felett, a kezére
húzott ékköves gyűrűkön megcsillant a lámpafény. A máskor tépett, de szabadon leomló haja most két hosszú copfba volt befonva, végükön szabályszerű, piros pántlikákkal, homloka körül, a kosszarvai felett piros, sárga és kék virágokból font, vastag virágkoszorút viselt. Nem olyan hagyományos széki népviseletbe öltözött, mint a lakodalom többi résztvevője, de így is vörös-fehér majorannás mintával hímzett bőrködmönt és purucot viselt, amit a szász és a román népviseletre jellemző fémövekkel és medalionokkal egészített ki. Több rétegű, hosszú szoknyája és csipkés köténye jól rejtette a visszafelé ízelt baklábait, illetve a hosszú, villás végű farkát. — Ha megfelelő anyagból készíttetem, talán még szikrákat is vethetnék vele, miközben táncolok! 
Azzal végkimerültségében rádőlt az asztal lapjára.
A hajdan fényesebb időket is megélő Szék község egy csaknem színtiszta magyar település az erdélyi Mezőségen, Kolozs megye területén (egykor Doboka, majd Szolnok-Doboka vármegye), Kolozsvártól északkeletre. Zárt közösség... évszázados hagyományokkal, saját viselettel, egyéni zenével rendelkezik, és e tradícióiból nem adott fel semmit még a modern időkben sem: a falu nagy része még a XXI. században is tartotta viseletét és szokásait. A település a Kis-Szamos egyik mellékvölgyében, fákat sosem látott (ezért hívják Mezőségnek), hangával benőtt dombos vidéken; suvadásos hegyoldalakkal, meredek völgyekkel, vízmosásokkal szabdalt, tavakkal tarkított területen fekszik. Igen rossz, agyagos talaja nem túl termékeny, a földcsuszamlások a falut is többször veszélyeztették. A község határa forrásokban gazdag, de a víz igen kemény. Az ember itteni megtelepülésében azonban igen nagy szerepet játszott a környéken található só, ami gyakran a felszínre bukkanó tömzsökben, vagy sós kutakban, forrásokban is jelentkezik. Neve is a terület sós, mocsaras, időszakos vizes, szikes területére utal. Három részből áll, ezek a magaslati Felszeg, a lefelé kacskaringózó Csipkeszeg és a mély völgyben fekvő Forrószeg; a hagyomány szerint ennek a három utcának az elkülönülése már a középkorban is fennállt, mindegyiknek önálló táncháza és arculata volt. Az Eugenikai Háború idején azonban az önmagával meghasonlott magyar nép nagyobbrészt eltűnt a Föld etnikai térképeiről, ezért Széki Gyárfás Bese, ha otthonosan akarta érezni magát, kénytelen volt egy holoprogrammal rekonstruálni a XXI. századi állapotokat.
Az itteni esküvők mindig is látványos ünnepségek voltak, csöppet sem számított szokatlannak, ha két-három napig is elhúzódtak. A helyiek ilyenkor felvették legdíszesebb ruháikat, a nők a vörös-fekete, kendővel kiegészített viseletet, a férfiak a kék vászonmellényes egyenruhát, ami mellé az idősebbek szalmakalapot, a fiatalabbak bokrétás sipkát hordtak. A vőlegény és a menyasszony kénytelen volt teljes díszruhában kivárni a kontybontás ceremóniáját, de a vendégsereg jött-ment, tucatszámra fogyasztotta a fogásokat, dőzsölt és iszogatott egész nap. A program, amit Gyárfás hadnagy futtatott, egy Csipkeszegi utcába helyezte a lakodalmat, méghozzá szó szerint: az itteni emberek nagyobbrészt építkezéseken keresték meg a kenyerüket, ezért a több száz ember befogadására alkalmas lakodalmas sátrat az egyetlen sima felületre, az utca közepére építették fel, a szennyvízelvezető árok feletti szárnyakat aládúcozták, s a deszkázott padlón több tucatnyi asztal állt, oldalukon ugyanolyan hosszú padokkal. Egy ilyen padon ült most Gyárfás és M’yra, mellettük néhány holografikus lakossal. A zenészek által húzott nótákat hallgatták, és a sajátos népi táncot ropó fiatalokat figyelték.
— Visszatérve a beszélgetésünk eredeti témájára: szerintem nem véletlen, hogy az unitáriusok nem részei a keresztyén ökomenikus tanácsnak sem. — szólt közbe egy bajszos, ünneplő bocskaiba öltözött férfi, Filep Ákos, egy helyi lelkészt megszemélyesítő holografikus program, akivel Gyárfás pertuzni szokott. — Ahogyan ők értelmezik az evangéliumokat, az szentségtörés minden keresztyén ember szemében, s legfőképpen: hiányzik belőle az a természetfelettibe vetett bizonyosság, ami a hitet hitté teszi. Maguk az átlagos unitárius hívek is csak azért vallják magukat unitáriusnak, mert nem tudják, mit is tanítanak a lelkészeik a teológián, akik mellesleg egymás közt sem tudnak megegyezni abban, hogy tulajdonképpen miben is hisznek. Még szerencse, hogy ezek a lelkészek Kolozsváron egy épületben tanulnak a protestáns teológusokkal, így az órák közötti szünetekben és az esti közös kocsmázások során van időnk kikupálni őket.
— Nem értek egyet. — rázta a fejét Gyárfás hadnagy. — Ahonnan én jövök, sokat lehetett tanulni
a magyar nép későbbi történelméről is. Innen tudom, hogy még egy bizonyos Bartók Béla nevű zeneszerző is azért tért át az unitárius vallásra, mert úgy érezte, hogy az a legmagyarabb vallás. És valóban, a három részre szakadt Magyarországon egyedül Erdély őrizte meg a függetlenségnek legalább a látszatát, Erdély első jogos uralkodója pedig az a János Zsigmond volt, aki az unitárius elveket bevett hitvallássá tette.
— Beszéljetek már úgy, hogy egy átlagos földönkívüli is megértse! — sóhajtott fel M’yra, aki továbbra sem kelt fel az asztalról: úgy rádőlve rimánkodott, mintegy félálomból. — Mi a Gre’thor az az unitárius hit?
— Hát az antitrinitárius hitvallás keresztyén eredetű főága, természetesen. — fordult értetlenül az asztalon fekvő nőhöz Gyárfás. Most látta csak, hogy a nő arcát a visszafelé kunkorodó koszszarvai tartják a levegőben.
— És mi az a természetesen antitrinitárius hitvallás? — M’yrának nem is kellett látnia a férfi arckifejezését ahhoz, hogy elképzelje, milyen bamba képet vághat. — A keresztényekről már mesélt nekem Neringa, valami emberré lett megbocsátó és szeretetteljes Egyistenben hisznek.
— Valóban. A régi Föld keresztyén felekezetei nagyobbrészt hasonló vallási tételeket hirdettek, ha a hitük alapelveiről volt szó, és ezek legfontosabbika az isteni Szentháromságba vetett meggyőződés volt. — kezdte a korrekciót a spicces Filep hologram. — Eszerint a világ felett álló egyetlen Isten valami rejtélyes módon három személyben van jelen a történelemben: az ószövetségi Atya, az újszövetségi Fiú, 
és a Biblia utáni korszakot uraló Szentlélek képében. A képlet nem ilyen egyszerű persze, de azért egyszerűbb, ha így magyarázom... A régi naptár szerinti 1500-as évek első évtizedeiben azonban létrejött a keresztyénségen belüli megújulásnak, a reformációnak egy olyan különleges ága, amelyik elvetette Jézus Krisztus, a Fiú isteni mivoltát, és ezzel a Szentháromságot. Szerintük Jézus Krisztus, az Ószövetségben megjövendőlt Messiás Isten különleges szóvivője volt ugyan, de csak olyan ember, mint mindenki más. Ezt az ágat hívtuk mi antitrinitáriusnak, azaz „Szentháromság-tagadónak”, ők ellenben unitáriusnak, azaz „egyesítőnek” tekintik magukat, mivel nézetük szerint egyedül nekik sikerült visszatérniük a letisztult egyistenhithez. Valamikor Európa minden táján éltek magányos antitrinitárius gondolkodók, akiket azonban mindenütt üldöztek. Ők azonban János Zsigmond fejedelem uralmának idején Erdélybe gyűltek, hogy itt létrehozzák új államegyházukat, az unitárius vallást. Szándékosan használom itt a vallás kifejezést... és nem azért, mert azokban az időkben minden keresztyén felekezetet önálló hitvallásnak hívtak... hanem mert felekezetnek csak az olyan keresztyén irányzatokat, gyakorta saját egyházakat hívjuk, amelyek a keresztyén vallás teljes igazságait tartalmazzák, mégsem egyesítik önmagukban az összes keresztyén irányzatot, hanem csak azoknak egy részét; tehát ők képviselik az irányzatokra szétszakadozott keresztyénség mintegy felét, azaz felekezetét. Ezek az unitáriusok tehát nem tartották meg a keresztyénség minden alapvető igazságát, ezért már nem egyszerűen új keresztyén felekezetnek, de egyenest új vallásnak számítanak, ami aztán további ágakra és eszmei irányzatokra bomlott. János Zsigmond halála után némileg visszaszorultak, de azóta is szerves részei a magyar történelemnek.
— Soraikban többek között én, az utolsó magyar unitárius teológus. — helyeselt Gyárfás. — Szerintem a magyar nép még ma is létezhetne, ha egységesen megmaradt volna az unitárius hiten.
— Látod: ez az igazi badarság! Te még a János Zsigmondot követő idők rózsaszín ködében élsz, de az elragadtatásod utáni években az unitáriusok majd mindenütt áttértek a szombatizmusra, ami egy igen csúnya fejezete volt a magyar történelemnek. — rázta fejét a Filep hologram. — Addig a reformáció némileg rendszertelenül söpört végig az országon, az első protestánsok nem is igazán a katolikus egyház ellen akartak lázadni, mint inkább a katolikus egyházon belüli anyagi és szellemi korrupció ellen. Amikor aztán Mohács után ráébredtek, hogy a reformáció egyben azt 
is jelenti, hogy új, független egyházat kell alapítaniuk, mindegyik felekezet azt hitte, hogy az övé lesz az egyedül üdvözítő út, a többi majd beleolvad az ő szervezetébe. Ugyanakkor az ellentétes nézeteket valló teológusok nem
feltétlenül üldözték egymást, sőt, idővel bevett szokássá vált a konstruktív együttműködés: ha egy faluban például református volt a lelkész, akkor a tanító unitárius lett, és fordítva; közösen használták még a kisajátított egyházi birtokokat, az iskolaépületeket, a templomokat is. Ezért van az, hogy a nagy reformer Dávid Ferenc először katolikus iskolamesterként kezdte, majd evangélikus lett, aztán református lett, végül az unitárius egyház alapítóját is benne tiszteljük, ám ha idő előtti halála nem akadályozza meg ebben, a nonadoritizmus bűnén keresztül eljutott volna a szombatizmusig is. Ezek az ószövetségi hitelveket is betartó keresztyén szakadárok elébb el akarták árulni az országot a töröknek, majd vezetőik, Eőssi András és Péchi Simon révén a legmagasabb államtitkok
ba ártották bele magukat, ezért végül a református tiszttartók és katonai kísérőik végigvonultak az erdélyi településeken, részletesen megvallattak minden lelkészt és tanítót, és aki bizony szombatos hitelveket vallott, azt gyorsan rabláncra fűzték. Ez volt a híres 1638-as dési terminus. Nem is igen maradt ezután unitárius vagy szombatos ember a Tündérkertben, akik értek valamit, azok is mind átmenekültek az oszmánokhoz és ott áttértek az iszlám hitre. Azt mondják, hogy még Ibrahim Müteferrika, a nagy Rákóczi Ferenc fejedelem kortársaként élt janicsár tiszt is ilyen Erdélyből elbujdosott unitárius deákból lett a muszlim történelem legelső nyomdásza.
— Ez nem igaz, Ibrahim Müteferrikáról mindössze azt tudjuk, hogy kolozsvári születésű magyarként kezdte a pályafutását, de ezen kívül minden életrajzi adat c
sak merő kitaláció. — rázta a fejét Gyárfás. — Az biztos, hogy ő alkotta meg Konstantinápolyban a világtörténelem első iszlám nyomdáját, ami fontos fordulópont az iszlám vallás történetében is. Mert míg a keresztyén Európában a nyomtatás elterjedése sajtószabadságot hozott, és ezáltal kiváltotta a reformáció vallási sokszínűségét, addig a korábban sokkal demokratikusabb, az írástudók egyéni interpretációitól függő, sokszínű iszlám vallást a központi birodalmi nyomdákban kiadott vallási törvénykönyvek uniformizálták, egységesítették. Nem is baj persze, hisz az iszlám vallás többnyire nem is a személyes lelki megváltást helyezte a középpontba, mint a kereszténység, hanem a közösségteremtést, az egységes emberiséget, és ennek ez a centralizált valláspolitika tökéletesen megfelelt. Ez a Müteferrikás része a mondandódnak éppoly sületlenség, mint minden más, amit eddig kifejtettél. Az unitáriusoknak pedig már rég nincs egységes világnézetük, annyiféle metafizikai elgondolás és teológiai iskola szökkent szárba köreikben az eltelt évszázadok során, hogy ma már talán csak egy dologban tudnak megegyezni, ahogy azt egy tréfás, XXI. századi adomában megfogalmazták: "Egy az Isten (de ez sem biztos), és Dávid Ferenc az ő prófétája." A román kormány által víz alá süllyesztetett Bözödújfaluban, az "erdélyi Atlantiszban" pedig még a XX. század végén is éltek szombatosok, az unitáriusoktól függetlenül.
— Ó, te magasságos Originátor! — fohászkodott az asztalon fekvő M’yra. — Majd ébresszetek fel, ha ismét értelmes témákra terelődik a szó…
.
— Miért, szerinted a teológia nem elég érdekes? — csapott döbbenten az asz
talra Gyárfás, így M’yra rögtön felkapta a fejét. A virágkoszorúnak nem tett jót, hogy a homlokával rajta feküdt: a legtöbb virág rondán szétlapult. — Pedig a XXI. században alakult ki néhány olyan keresztyén teológiai iskola, ami máig meghatározza a szakrális gondolkodást, mert olyan tudományos kérdésekre keresték a választ, ami még most is meghatározza világképünket… Egy kicsit olyan ez, mint amikor a tudós szerzetes, Aquinói Szent Tamás kénytelen volt az araboktól átvett arisztotelészi görög filozófiát, amit korábban szentségtörő, eretnek gondolkodásnak tartottak, egyesíteni a keresztyén tanításokkal, és ebből született meg a skolasztika teológiája. A tomista skolasztika pedig évszázadokig irányadó maradt a "pápista" katolikus egyházban. Vagy ott volt az evolúció teológiája a XX. században, ami többek közt Darwin munkásságára adott választ…
— Nekem ez klingon. — húzta el a száját M’yra, miközben egyik kezével felkönyökölt az asztalra és kitámasztotta az állát, hogy vissza ne zuhanjon az asztal lapjára. Alig sikerült megállapodnia, amikor a másik kezével máris egy ásítást kellett eltakarnia. — Különben is, miért volt szükség új teológiák megalkotására?
— Mert az új tudományos felfedezések megváltoztatták a világról kialakult képünket, és a vallás, ha lépést akart tartani a világgal, kénytelen volt megváltoztatni a véleményét eg
yes hitbeli spekulációkkal kapcsolatban. Ott van például a kvantumfizika teológiája! Ehhez tudni kell, hogy a reformáció idején az egyik sarkalatos kérdés, ami megosztotta a keresztyénséget, a predesztináció kérdése volt, ami abból a Szent Ágostonnál felvetett elmélkedésből indult ki, hogy mi van, ha Isten az Időn kívül létezik? Mert ha Isten valóban mindenható, akkor az nem csak azt jelenti, hogy nem szorítják őt korlátok közé a Tér végtelenjei, de egyben azt is, hogy nem korlátozza őt az Idő sem; így Isten egyszerre látja a múltat, a jelent, a jövendőt, és ha úgy tetszik neki, bele tud nyúlni az átláthatatlanul kusza időszövetbe, hogy módosítsa azt. Ha tehát ez így van, akkor bizony valószínű, hogy Isten előre látja, hogy a megszületett emberek közül ki fog a halála után elkárhozni, és ki fog üdvözülni, ezért már jó előre, még a halandó élete során meg tudja jutalmazni vagy büntetni az embert a későbbi érdemei szerint. Tehát, a predesztináció tana szerint az ember szabad akarata pusztán egy illúzió, ezért is váltott ki olyan sok vitát az 
értelmezése. A bonyolított kvantumfizikai elméletek szerint minden, ami megtörténhet, meg is történik, csak előfordulhat, hogy egy alternatív idősíkban; így minden esetben, amikor egy ember dönteni kényszerül, végtelen számú döntési lehetősége van. Ezek szerint Isten egyszerre végtelen számú kárhozatra és üdvösségre ítéli az embert, csak lesznek olyan idősíkok, ahol az ember elkárhozik, és lesznek olyan idősíkok, ahol üdvözül. Ezzel értelmét veszti a predesztináció körüli vita, mert így azoknak is igaza lesz, akik azt mondják, hogy Isten eleve elrendeli minden halandó lény sorsát, meg azoknak is, aki azt állítják, hogy az embernek mégis van saját szabad akarata.
— Fantasztikus! — dőlt hátra elkerekedett szemekkel Filep. — Én erről eddig nem is hallottam! Pedig alapjaiban változtat meg mindent!
— Ó, és még koránt sem merítette ki az összes lehetőséget! — emelte fel rendreutasítóan a tenyerét Gyárfás. — Mert ott van a MÉM teológiája, ami első ránézésre színtiszta szentségtörésnek tűnik. A MÉM filozófiáját ugyanis eredetileg ateista gondolkodók alkották meg, részben a számítástechnika hatására. Felvetették ugyanis, hogy a modern természettudományok felfedezései szerint az ember külsejét, adottságait és viselkedését az örökölt tulajdonságai és az életkörülményei határozzák meg. Ha tehát számítógépes nyelvre akarom fordítani ezt a megfigyelést, akkor azt mondom, hogy az ember egy számítógép, amihez a hardvert például a génjei jelentik, a szerves molekulák komplex kapcsolódásából álló DNS, ami a sejteket is felépíti. Léteznie kell azonban egy a kultúrát meghatározó szoftvernek is, ami egységnyi kicsiny viselkedés-meghatározó programsorokból áll, amelyek folyamatosan másoltatják magukat, mint egy vírus, és ez a szoftver a MÉM. A mém teológiájával foglalkozó egyházi személyek tehát egyesíteni próbálták a keresztyén hit jellegzetességeit a mémről alkotott elméletekkel. Így jött az a gondolat, hogy az evangéliumban emlegetett Logosz, azaz az isteni Ige valójában nem más, mint a krisztusi MÉM, ami kezdettől itt lappang a teremtett világban. Ez a korábban sikertelen memetikai programcsomag nyert sikeres manifesztációt Jézusban, aki mintaképpé tette azt, így a tanítványai, és azok tanítványai sorozatosan lemásolták ezt a programot, mígnem elterjedt az egész világon. És mivel a mémek határozzák meg az emberek viselkedését, ezért a keresztyén erkölcsiség mémjei határozták meg a keresztyén kultúrában felnevelkedett emberek gondolkodását, viselkedését.
— Nahát! — nyúlt egy újabb kupica pálinka után Filep. — Hogy lehet az, hogy én ezekről a teológiai iskolákról nem hallottam?
— Mert a holografikus program, amiben szerepelsz, egy olyan időszakban játszódik, amikor ezek a teológiai iskolák még nem születtek meg. — válaszolta Gyárfás.
Erre az asztalon könyöklő M’yra is sandán méregette Gyárfást.
— Most, hogy mondod, ezt még soha nem kérdeztem meg: miért egy XXI. század első évtizedeiben játszódó hologramban kell átélnünk azt, hogy milyen lehet egy hagyományos magyar közösség élete? Mi történt a népeddel, a széki magyarokkal, hogy nem tudod őket személyesen meglátogatni a valós világban?
— Ez egy tragikus történet, mondhatom. — kezdte a vallomást Gyárfás. — Még az Eugenikai Háború során történt. Ahhoz azonban, hogy megértsük, ismerni kell Magyarország népét. Azokban az időkben, amikor én megszülettem, élt egy Baranyai Decsi Csimor János nevű magyar humanista tudós. Többek között arról híres, hogy amikor egy rejtélyes tudóstársa, Telegdi János egy kéziratos másolatokban terjesztett összefoglaló munkát írt a magyar nyelv eredetéről, Rudimenta címmel, akkor ő írta hozzá a bevezetőt. Ezekben az időkben volt megszületőben Európában a nemzeti nyelvek kultusza, azelőtt a tudós emberek mind egyházi emberek voltak, ezért a latin és a görög nyelven kívül nem tiszteltek semmit. Ám a humanista tudósok sorra jelentették meg az olyan tudományos munkákat, amik felvázolták saját anyanyelvük nyelvtani szabályait, és mindegyik ilyen nyelvész úgy vélte, hogy a saját anyanyelve a lehető legtökéletesebb nyelv. Ez volt a glottomachia, azaz a „nyelvek háborúja”.
— Nem vagyok járatos az emberek történelmében, de ez egy nagyon archaikus időszaknak hangzik. Mikor is születtél te egész pontosan?
— A bolygóm régi keresztyén naptárja szerint az 1599-es évben, azaz több, mint hétszázhetven terrai éve. De ezt már meséltem…
— Te is tudod, hogy csak a csillagidőt tudom megjegyezni. Ezek a ti obskúrus naptárjaitok engem mindig zavarba hoznak. Szóval: mit mondott ez a dr. János?
— Dr. Csimor, ha már mindenáron így akarod nevezni. Tudod, mi magyarok fordítva soroljuk a neveinket, mint a legtöbb ember. Dr. Jánost csak egyet ismerek, ő egy mugato, kaitiai és rigeli génekből keresztezett biztonsági tiszt, aki a USS Excaliburon szolgál, és andoriai hadtörténetből írta a doktorátusiját.
— Ám legyen: Dr. Csimor!
— Tehát azokban az időkben a művelt emberek többségének hozzám hasonlóan egy Biblia nevű szent könyv nyújtotta a magyarázatot a világ létrejöttére. Ebben pedig az volt leírva, hogy az
első emberek héberül beszéltek. Baranyai Decsi Csimor János tehát felvázolta, hogy mivel a magyar nyelv nyelvtanilag nem hasonlít egyetlen másik nyelvre sem, ezért valami nagyon ősi nyelv lehet, akárcsak a héber, amivel szintén nem törődnek eleget, pedig eredetileg ezen a nyelven írták a Biblia egy részét. Hosszan kardoskodott amellett, hogy a magyar nyelvnek saját, évezredes írásbelisége van, a székelyeknél fennmaradt rovásírás, ami azért kapta a nevét, mert kezdettől fára írtak vele. És felvetette azt is, hogy a magyar népnek, ha virágozni akar, egyaránt művelnie kell a héber nyelv és a székely rovásírással írt magyar nyelv használatát.
— Elképzelem, hogy valaki ezt ma próbálná megtenni… — kajánkodott a Filep hologram.
— Hát látod, pontosan itt van a kutya elásva. — paskolta meg a hologram vállát Gyárfás. — A zsidóság mindig is jelen volt Magyarország 
történelmében. Első diaszpóráik még a Római Birodalom idején települtek meg itt, de később a honfoglaló magyarokkal is érkeztek zsidók. Könyves Kálmán színleg ugyan törvényeket hozott ellenük, s a pápa meg a korszakban élvonalbelinek számító kolostori... azaz szerzetesrendi... gazdasági érdekeltségek nyomására elrendelte, hogy az alattvalóinak kötelessége időről-időre disznóhúst enni, azonban a gyakorlatban azt látjuk, hogy a törvények mellett nincs szankció felsorolva, azaz, senkit nem büntettek meg azért, ha nem tartotta be ezeket a törvényeket, mert a királynak szüksége volt a disznóhústól tartózkodó alattvalókra is. De kikeresztelkedett zsidó volt például Mátyás k
irály főkamarása is, nélküle a király sosem tudta volna megszervezni a híres Fekete Sereget, és az országból nem lett volna nagyhatalom. A „legmagyarabb” Széchenyi családban éppúgy folyt némi zsidó vér, mint a Habsburgokéban, az 1848-49-es szabadságharcban tízezernél több zsidó is harcolt a magyar hadtestekben. A huszadik századra azonban a helyzet megváltozott. Már 
korábban is voltak problémák, különösen az Első Világháborút lezáró katasztrófák,
az Őszirózsás Forradalom és a Tanácsköztársaság idején, amiben nagyon sok gyökerét vesztett, a zsidó kultúrát gyűlölő és gyakran önmagával is meghasonlott zsidó értelmiségi vett részt, méghozzá meghatározó személyiségként, de az igazi kataklizma csak a Második Világháború környékén tört ki. A náci zsidóüldözés, a holokauszt borzalmai után a korábban hazafias érzelmű magyarországi zsidóság egy jelentős része úgy érezte, hogy minden nacionalizmus és tradícionalista vallásosság szükségszerűen antiszemitizmussal párosul, tehát, ha életben akarnak maradni, akkor el kell sorvasztaniuk mindenféle nemzeti büszkeséget, még akár
azon az áron is, hogy ezzel pont annak az országnak a kultúrája ellen vétkeznek, amit az őseik 
segítettek felépíteni, és ahol hazafias érzelmű rokonaik is élnek. Sokan közülük nem ébredtek rá, hogy a magyarországi fasizmus elleni harcban éppen azok a nemzeti neveltetésű értelmiségiek vívták ki a legnagyobb eredményeket, akik tisztában voltak a keresztyénség zsidó gyökereivel, vagy azzal, hogy milyen szerepet játszottak a magyarországi zsidók a magyar történelemben. Horthy Miklós
kormányzó például személyesen gondoskodott arról, hogy a hozzá hű, keresztyén és nemzeti érzelmű katonai erők fegyveres védőhálót vonjanak a budapesti zsidó gettó köré, és így megvédjék a magyarországi zsidóságot a német megszálló erők kegyetlen deportálási kísérletei elől... a budapesti zsidóknak csak akkor esett baja, amikor Hothy-t a németek eltávolították az országból, a családját pedig kivégezték vagy deportálták a koncentrációs táborokba. Ez volt az egyetlen eset a Második Világháború történetében, hogy egy ország katonái fegyveres védelmet biztosítottak a területükön élő zsidóságnak; összehasonlításképp: Franciaországban például még a Vichy-kormány területéről is összegyűjtötték a zsidókat, és deportálták őket a náci haláltáborokba, Romániában rögtönzött lincselések folytak, tehát a román nacionalisták meg sem várták a területükön élő zsidóság deportálását, hanem helyben gyilkolták meg őket, Szlovákia pedig még fizetett is a németeknek azért, hogy a területén élő zsidókat elszállítsák. Ehhez képest a XXI. századra a liberális média által félrevezetett magyarországi zsidóság nagy része úgy tudta, Horthy és állama fasiszta volt, és épp az ő történetük példázza a legjobban, hogy a nemzeti érzelem és a keresztyénség mindig is szükségszerűen antiszemitizmushoz vezet. A zsidók mindig is "könyves népek" voltak, tehát mindig nagyra tartották a szellemi értékeket, a műveltséget, s ezzel sokak tiszteletét kivívták. Így amikor felvették ezt a minden értéket relativizáló, "világpolgári" életszemléletet, természetes volt, hogy sokan követték az ő hozzáállásukat. Ez azonban épp ellentétes reakciót váltott ki a 
többi magyarból: a nemzeti értékek ilyentén elvesztése miatt azok is antiszemiták lettek, akik korábban nem voltak azok, egyszerűen azért, mert a relativizált világ épp az emberek biztonság-érzetét számolta fel, és ez az örök káosz már egyszerűen a létüket, a mindennapi megélhetésüket fenyegette. Az évezredfordulón, az Euganikai Háború idején néhány augman frakció kihasználta ezt a konfliktust, és minden lehetséges eszközzel szította a gyűlöletet, egymásnak uszítva a két pártot: voltak egyszer a magyarok, akik a rovásírást tekintették az egyetlen magyar útnak, és már attól is habzott a szájuk, ha héber kvadrátírást láttak; és voltak magyarok, akik inkább a héber nyelv művelését érezték a szívügyüknek, de önmagukat nem is feltétlenül tartották magyarnak, és akik azt is kétségbe vonták, hogy a rovásírás egyáltalán létező történelmi írásrendszer volt-e valaha! Aki mindkettőt egyenrangú félnek érezte volna, mint hajdanán a humanista Baranyai Decsi Csimor János, vagy a tiszteletreméltó Löw Immanuel főrabbi, azt a két párt ádáz dühe eltaposta, így a kívánatos arany középút nem tudott létrejönni. Senkit sem
érdekelt már a párbeszéd, senki sem kereste módját, hogy hogyan lehetne közös jövőt építeni, mindenkit csak a kölcsönös vádaskodás és a meddő hatalmi harc kötött le. Végül eljött a nap, amitől mindenki félt: 2004. december 5.-e, a magyar nép gyásznapja.
— Már megint egy számomra érthetetlen naptári dátummal jössz! — panaszkodott M’yra, ahogy két karjával kitámasztotta magát az asztallapon, és a gerincét hátrafeszítve kinyújtóztatta magát. A két kis pántlikás copfja ide-oda lengett, mikor megtornáztatta a nyakát. — Mi történt azon a napon? Én nem emlékszem rá, hogy valaha hallottam volna ezt a dátumot!
— Hát látod, pontosan ez a probléma. Maguk az érdekelt felek sem érezték annak a napnak a súlyát. Olyan volt ez, mint a mohácsi katasztrófa, népem egy másik fekete napja, amikor az Oszmán Birodalom seregei tönkreverték a magyar hadsereget. A kiváltó okok ott is hasonlóak voltak: a Fugger család egész Európát behálózó gazdasági érdekeltségei tönkretették a magyar gazdaságot, ezért meggyengült a központi hatalom, s a török elleni harcra befogható jobbágyság a Dózsa-felkelés miatt teljes egzisztenciális kiszolgáltatottságba süllyedt, ezért a magyar nemesség egyszerűen nem volt képes ütőképes hadsereget felállítani a török invázió ellen. Ez a katasztrófa százötven évre meghatározta a történelmünket, még én is ennek az árnyékában születtem, hisz ifjúságom éveiben a három részre szakadt országban vándoroltam. Egyszer lapozgattam az eperjesi évkönyvet, innen tudom, hogy Mohács évében a városi krónikák egyetlen fontos eseményt jegyeztek fel: „a jégeső elverte a termést”. Ennyi, semmi több. Azt, hogy közben megkezdődött a törökök előrenyomulása, és az ország színe-java elveszett, ők nem érezték fontosnak, ezért le sem írták, csak évtizedekkel később érezték meg az események súlyát. Ugyanilyen nap volt 2004. december 5.-e. Aznap senki sem érezte fontosnak, hogy elmenjen szavazni, és csak évekkel később jöttek rá, milyen katasztrófát okoztak ezzel.
— Már megint rébuszokban beszélsz. — csapta össze a két tenyerét az arca előtt M'yra, és közben rázta a fejét, hogy csak úgy hullottak a virágszirmok. — Volnál szíves közérthetően magyarázni?
— 2004. december 5.-én Magyarországon volt egy szavazás. Sokan nem értették, mi volt a lényege ennek a szavazásnak, mert a korabeli média hamisan tájékoztatta őket. Évtizedekkel korábban a magyar nép még betöltötte a Kárpát-medencét. Aztán jött az Első Világháborút lezáró Trianoni Békeszerződés, és egy szép napon magyarok milliói ébredtek arra, hogy a szülőföldjük többé már nem a szülőföldjük, mert a területet, ahol épp éltek, elcsatolták Magyarországtól. A régi Magyarország soha nem volt egy kirekesztő állam, a különféle nációk többnyire békésen éltek együtt, kibogozhatatlanul elkeveredve egymással. A különféle nacionalista érzelmek megerősödésével ez a békés együttélés megszűnt, és a magyarok mellett élő nemzetiségek el akartak szakadni az országtól, hogy saját államokat alakítsanak ki. Azok a született magyarok azonban, akik gyakran még idegen nyelveken sem tudtak, egyedül csak a magyar anyanyelvüket ismerték, egy szép napon üldözött idegenekké váltak a saját hazájukban, a szülőfalujukban, ahol családjaik talán már évszázadok óta éltek. Ezek a magyarok tehát semmi mást nem kértek a honfitársaiktól, csak azt, hogy ismerjék el őket ismét magyarnak, és a magyar állam védje meg őket, kulturálisan és erkölcsileg, ha arra szükség van. Ez lett volna a kettős állampolgárság ügye. A rivális augman-ek által manipulált korabeli politikai pártok azonban pártpolitikai kérdést csináltak ebből, mert ráébredtek, hogy a határon túli magyarok, ha állampolgárságot kapnak, akkor szavazati jogot is nyerhetnek, tehát valószínűleg csak azt a pártot fogják megszavazni, amelyik segített nekik a kettős állampolgárság elnyerésében. Így a sajtó és a média következetesen mellébeszélt, ezért a megfélemlített vagy megtévesztett emberek legtöbbje el sem ment szavazni, aki pedig mégis, az gyakran a kettős állampolgárság ellen szavazott. 2004. december 5.-én tehát látszólag semmi sem történt, csak leszavaztak egy ötletet. A valóságban azonban itt kezdődött a magyar nép és magyar kultúra végső hanyatlása.
.— Miért ilyen fontos egy szavazás? — vonogatta a vállát M’yra, aki közben ismét felkönyökölt az asztalra, és a két tenyere közé fogta a saját állát. — Az én népem tagjai például igen ritkán szavaznak, mégis megvagyunk.
— Mert ez a szavazás meghatározta, hogy mennyire tisztelték a magyar kultúrát, az országon belül és kívül egyaránt. És nem szabad lebecsülni a szavazások értékét: voltak népek, amelyek hasonló okokból tűntek el a világtörténelemből! Ma már senki sem emlékszik például a kaukázusi albánokra, pedig hajdanán egy évezredig virágzott a királyságuk kelet és nyugat határán, sőt, saját írásbeliségük, nemzeti nyelvű Bibliájuk és kolostorokban nevelkedett költőik, 
tudósaik voltak. Aztán a politikai házasságoknak köszönhetően az egyházuk vezetői örmény nemesek lettek, akik saját örmény anyanyelvű papjaik tanácsát kérték ki, és ezért a nemzeti kultúrájú oktatás eltűnt az országból. Ma már csak pár véletlenül felfedezett palimpszeszt, és egy-két kőbe vésett sírfelirat őrzi a kaukázusi albán nyelv emlékét. Van még ezen kívül egy örmény nyelvű krónika, ami röviden bemutatja az országot. A kaukázusi albán kultúra és a hozzá kapcsolódó egyébb kultúrák minden más emléke eltűnt, méghozzá szinte nyomtalanul.
— Mi az a palimszeszt? — kérdezte M'yra, s közben álmosan pislogott nagy macskaszemeivel.
— A régi kódexeket pergamen lapokra írták. Ezek ilyen kifehérített állatbőrök voltak, amiket nagyon nehezen lehetett előállítani, ezért drágák voltak. Ha tehát valaki új kódexet akart írni, gyakorta nem új lapokat vett, hanem kikaparta a régi kódexlapról a szöveget, és új szöveget írt rá. Ezt hívjuk palimszesztnek. Bizonyos fényviszonyok közt azonban az eredeti feljegyzéseket is el lehet olvasni. Ilyen véletlen felfedezés volt az a néhány kaukázusi albán nyelven írt szöveg is. — Gyárfás itt egy pillanatra megállt, hogy felhajtson még egy kupica pálinkát. — Visszatérve a magyarokra: a feldolgozhatatlan konfliktus már alig pár évvel később gondokat okozott. Miközben az ország gazdaságilag összeomlott, mindennaposakká váltak a tüntetők és rendőrök közötti összecsapások, a határon túli magyarokat ellenben gyakran megtámadták, büntetlen lincselések és összeverések történtek. Egyes országokban még az is előfordult, hogy a helyi állam visszavonta azoknak a magyaroknak az állampolgárságát, akik nem tudtak kellőképp a hivatalos állami nyelven, így voltak olyan magyarnak született, saját szülőföldjükön élő emberek, akik egyik napról a másikra törvényen kívül kerültek, mert elvesztették minden jogi védelmüket, vagyonukat és emberi méltóságukat. Volt olyan magyar falu, ahol a lakosság egy jelentős részét erőszakkal lakoltatták ki a saját házából, hogy aztán menekülttáborba vigyék, csak, mert a lakosok legtöbbje az állampolgárságával együtt elvesztette a tulajdonjogát is. Sok magyar külföldön volt kénytelen megélhetés után nézni, Magyarországra ellenben külföldiek jöttek dolgozni, mert ők olcsóbb munkaerőnek bizonyultak. A külföldön élők gyakorta helyi emberekkel kerestek párkapcsolatot, a vegyes házasságok során a gyerekek egyre ritkábban vették hasznát a magyar nyelvnek, így fokozatosan elfelejtették azt. Az elkövetkezendő évtizedekben a magyar népzene, a magyar tánckultúra iránti érdeklődés alábbhagyott, egyre kevesebben olvastak magyar irodalmat, történelmet. Így tűnt el szép lassan a magyar nép a föld etnikai térképeiről. Ma is élnek ugyan kis magyar közösségek és egyének a világ különböző részein, de ők már alig emlékeztetnek az egykor dicső nép kultúrájára, szépségeire. Az ilyen elszigetelt szórványközösségek maradtak fenn a legtovább, mint Szék, de végül az Eugenikai Háború utolsó fázisában ezek is megsemmisültek, mikor végigment rajtuk egy-egy hadsereg, vagy elérte őket egy-egy természeti katasztrófa.
— Az Eugenikai Háború utolsó fázisa? — kérdezte a Filep hologram.
— Az volt a legádázabb etnikai konfliktus mind közül. — válaszolta Gyárfás. — A genetikai technikák fejlődésével megjelentek olyan orvosi eszközök, amikkel pillanatokon belül azonosítani lehetett a genetikai elhajlásokat. Azelőtt az augman-ek többnyire meg tudtak lapulni a közönséges emberek közt, mert a genetikai profiljuknak köszönhető emberfeletti képességeiket leszámítva teljesen emberinek tűntek, tisztelet a kivételnek. De a gyorstesztek kora után megjelent egy militáns szabadságharcos csoportosulás, az Optimum Mozgalom. Az optimaták egyenként vadászták le az augman-eket, akik végül kénytelenek lettek elhagyni a Földet, ám addigra már annyira elszabadultak az indulatok, hogy az események végül a Harmadik Világháborúba torkollottak. Mivel az augman-ek az emberiség elleni bűntetteiket a nietzschei übermens-életszemléletüknek köszönhették, ezért az Optimum Mozgalom még a nevében is a közönséges embereket, mi több, a középszerű embereket éltette. Divattá vált a rendhagyó eredményeket elérő emberek üldözése, a genetikai betegségekben szenvedő emberek meggyilkolása. Persze az, hogy ki az elhajlás, mindig csak nézőpont kérdése, ezért az optimaták idővel egész etnikumokat és vallásokat irtottak ki. Nem csoda, hogy például az ausztrál Green ezredes vörös egyenruhájától ma is a hideg rázza a történelemben jártas földlakókat.
— Ha ilyen borzasztó volt a helyzet, te hogy maradhattál fenn? — kérdezte a Filep hologram Gyárfástól. — Egyáltalán, hogy lehet az, hogy hétszázhetven-valahány éves vagy?
— Nem vagyok én hétszázhetvenhét éves, bár tervezem, hogy megülöm ezt a szépen hangzó születésnapomat! — legyintett Gyárfás. — Fizikailag alig negyvenvalahány vagyok csak, s életem nagy részét az 1600-as években éltem le. Aztán egy időanomáliának köszönhetően átkerültem ezer évvel későbbre, a Föderáció összeomlása utáni évtizedekbe... merthogy az undine-háborúk, a Typhon-paktum ellen vívott pozícióharcok és a négy kvadránsra kiterjedő expanziós politika kikészítette még a mindenhatónak hitt föderációs álmot is... ahol rekord idő alatt rehabilitáltak engem, az adott kor technikai vívmányainak köszönhetően. Ez nektek valószínűleg semmit sem mond, csak nekem ad okot elcsodálkozni a világegyetem kiszámíthatatlanságán, de a rehabilitációmat egy emigráns rémuszi pszichiáter-tanácsadó felügyelte, egy szökött rabszolga, 
akit az egyik legtapintatosabb szakembernek tartottak az adott korban. Az ő javaslatára kaptam Csillagflottás kiképzést és kibernetikus testrészeket: abban a korban az ilyesmi megszokott, mert a Borggal és örököseivel való évszázados csatározások miatt sokat fejlődött a kibernetika. A hozzám hasonló borgosított kommandósok akkor már majd egy évszázada szolgáltak a Csillagflotta járőrhajóin, a kiképzésünk felülmúlt mindent, amit a korábbi évszázadok különféle elitalakulatai, a MACO vagy a Hazárd egységek v
alaha felmutattak. Egy időben még az ősöreg Enterprise-J-n, az idomított Yuggothok által meghajtott, Celestial-osztályú csatahajón is dolgoztam, egy Xindi tengerlakó kapitány oldalán vettem részt az Első Dimenzióközi Háborúban. Végül taktikai tiszt lettem az Időrendőrségnél, így kaptam azokat a nanoidokat, amelyek nemrég ismét áthelyeztek engem az időben, amikor egy szökevény bűnözőt kerestem. A bűnöző keresése közben azonban lezárult a kronocsatorna, amelyen keresztül visszajuthattam volna, így itt ragadtam ebben az idősíkban. Ekkor kerültem ide, a Noé Bárkája Komplexumhoz, mint a legtöbb időbeli hajótörött, bár én ezt a helyet ismertem már a jövőből is.
— Hihetetlen! — rázta a fejét a Filep hologram. — Egy időutazó kibernetizált taktikai tiszt, aki egyszersmind mélyen vallásos humanista teológus! Ha nem lennék ilyen öntudatos hologram, el sem hinném, hogy ilyen létezik!
— Hát igen… — Gyárfás szava hirtelen elakadt, és feltartotta a hüvelykujját, mintha egy olyan hangra figyelne, amit csak egyedül ő hall. Ez valószínűleg így is volt, feltehetően a telekommunikációs implantja riasztotta. — Várjatok csak! A belső komlinken azt mondják, váratlan, de prominens vendégünk érkezett, azonnal jelentkeznünk kell a posztunkon, hogy a rangjának kijáró méltósággal fogadhassuk.
— Micsoda? — méltatlankodott M’yra, aki egész összerezzent a bejelentésre. — De hát én totálkáros vagyok!
— Majd összeszeded magad! — legyintett Gyárfás, majd a Filep hologramhoz fordult, és hevesen kezet rázott vele. — Hát, Ákos, legközelebb itt folytatjuk, egy élmény volt megint!
— Ok, de addig is ne felejtsetek kikapcsolni engem! — simogatta a bajszát a hologram. — Utálom az üresjáratokat.
.
In memoriam Hankó Írisz:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése