Star Trek - AQ: Ötödik fejezet

V.

„Mi van, ha ez nem a Valóság? Mi van, ha ez az egész csak egy álom? Mi van, ha mindez csak illúzió, és én még mindig a Thalos IV-en vagyok, a Ketrecben, ahol a túlfejlett agyú idegenek vizsgálják a gondolataimat, és szürreális telepatikus álomvilágokba zárnak, az ébredés reménye nélkül?” — gondolta Christopher Pike, ahogy zuhant a végtelen, forma és alak nélküli mélységben. Legszívesebben felkacagott volna, mint mindig, ha az elveszett múltjára, az élettelen életére gondolt. — ”Vagy ilyen a Halál?”

.
Időről időre képek villantak fel előtte. Ezek éppoly valóságosaknak tűntek, mint azok a tárgyak, amik akkor vették őt körbe, amikor pszichogramként járt-kelt a világban.

.
Az egyik pillanatban a 11-es Csillagbázison ült a székprotézisében, és az ablakon keresztül nézte a holdfényes éjszakát, a város fényeit, a kalapos gombához hasonlító épületek közt fel- és leszálló űrjárműveket, no meg azt a vörös hajú lányt, aki a szemközti épületben meztelenül táncolt egy lakásban az ablak előtt. Sejtette, hogy a dolog nem véletlen, és valaki titokban direkt úgy szervezte a dolgokat, hogy az a lány minden este ott táncoljon. Néha bejött Mendez flottafelügyelő is, hogy megmutassa az épp aktuális szolgálati beosztást, amiben még mindig ki volt írva a neve, mintha még mindig aktív tagja lenne az állománynak. Kedves gesztus volt, különösen, ha belegondolunk, hogy Mendeznek, a Csillagbázis parancsnokának mennyi dolga lett volna még ezen kívül is, bár mindketten tudták, hogy az igyekezet teljességgel hiábavaló: Pike testi-lelki nyomorék volt, a sugárbetegség teljesen elpusztította az idegrendszerét, a székprotézisbe épített létfenntartó gépek nélkül még lélegezni sem tudott volna. A külső információk még mindig eljutottak az agyába, ami képes volt összefüggően gondolkodni, de reagálni már nem tudott, még csak válaszolni sem bírt Mendeznek, hogy megmondhassa neki, mennyire hálás ezekért az apró gesztusokért. ”Lassú haldoklás az élet.” — gondolta. Néha bejött az egyik kadét is, akinek megmentette az életét azon a sorsdöntő utolsó bevetésen, hogy felolvasson valami könyvből, vagy csak, hogy elmesélje a legújabb pletykákat. Egyetlenegyszer pedig Mia Colt is benézett, aki immáron az Exeter kapitányaként szolgált, miután évekig vezette a Bozeman tudományos részlegét. Ugyan az egykori félénk szárnysegéd most már komoly, elismert tudósnak számított, akinek ráadásul férje is volt, de a magatehetetlen Pike tekintette előtt mégis visszavedlett egy lámpalázas csitrivé, könnyes szemmel szerelmet vallott neki, majd lehajolt, és még egyszer utoljára megcsókolta az érzéketlen emberroncs-férfit.
.

A következő pillanatban újra ott találta magát azon az utolsó bevetésen is, amit a kiöregedett J-típusú gyakorlóhajó, a USS Tereshkova fedélzetén töltött a kadétjaival: békésen haladnak a világűrben, egyszer csak megnyílik az ég, és a Végítélet Gépezetének kvázi-organikus hengerteste előtűnik a semmiből, egy alternatív jövőből. Maga a végtelenül kusza időszövet az, ami megnyílik a haláltusáját vívó évezredes fegyver előtt, hogy kiokádja őt ide, a végső legyőzetése pillanatába. (Pike csak később, jóval a halála után tudta meg egy bizalmas, a USS Dimitri Chekov pusztulását taglaló aktából, hogy az automata fegyvert valószínűleg a Borg ellen fejlesztette ki valami ősi, azóta nyomtalanul eltűnt civilizáció, ami a Tejút-galaxis határain túl épített egy mesterséges naprendszert, ahol megalkották ezeket a kristályos vérkeringésű, különleges, űrben őshonos, szakszóval "kozmozoida" élőlénynek számító szörnyeket, majd szabadon eresztették őket, hogy megfelelő energiamennyiség birtokában szaporodni tudjanak. Ijesztő tény, hogy 33 évvel azután, hogy az elvileg már működésképtelen Ítélethozót bevontatták a Yardra, a Csillagflotta titkos tudományos kutatóbázisára, egyszer csak újra üzembe helyezte magát, és akkor csak úgy sikerült ismét megállítani, hogy a Hetedik Flotta több cirkálója is majdnem belepusztult a küzdelembe. Ekkor derült ki, hogy a hajó idegrendszerének központja egy különleges pilótakabin, amiben önkéntes Ítélethozó-kapitányok alusszák kristályba fagyasztott álmaikat, saját lelkük és szenvedélyeik életesszenciájával táplálva a gépezetet. Végső soron tehát a gépezet legyőzésekor nem történt más, csak az épp aktuális pilótát sikerült meggyilkolni). Pike flottakapitányt ekkor már tájékoztatták, hogy a Bolygófaló ugrál az időben, és egy alternatív Univerzumban már elpusztított minden életet a Föderációban, s most, hogy megállíthassák, már életét adta egy rendkívüli csillaghajó teljes legénysége is, másik kettő pedig épp üldözi őt az alternatív idősíkok között. Pike és kadétokból álló legénysége szövetségre lép azzal a másik, a százesztendőnyi jövőből érkezett Enterprise-zal, és az alternatív jelenből érkező, ismeretlenül is ismerősnek tűnő Farragut csillaghajóval, hogy közösen próbálják meg csapdába csalni az Ítélethozót: antianyag-tartályokat bocsátanak egy kihalt hold körüli orbitális pályára, hogy ha a Gépezet az égi mechanika ismert törvényszerűségeit kihasználva megkerüli a hold gravitációs kútját, a lendülettől azonnal beleszaladjon a ballasztba, lenyelje azt tátongó fegyvercső-pofájával, és így egyesült üldözői belülről robbanthassák fel. Azonban a Bolygófaló képességei felülmúlták még az ő képzeletüket is: nem kerülte meg az útjában álló holdat, hanem egyszerűen szétrobbantotta azt, hogy egyszersmind feleméssze a benne található ásványokat. A szétvetett hold szerteszálló aszteroida-szilánkjai romba döntöttek mindent, ami az útjukba került, miután túlterhelték az energiapajzsokat, léket ütöttek a hajó borításán is. Hallotta a riadószirénák sivítását, hallotta a kadétok sikolyát, mielőtt az űr vákuuma kiszippantotta őket a hajóroncsból. Aztán a számítógép hideg, számító géphangja bejelentette, hogy ideje lezárni a biztonsági zsilipeket, mert a túlterhelt reaktor szivárogni kezdett, és a sugárzás mindenkit meg fog ölni az alsóbb fedélzeteken. Ő pedig arra gondol: ”Mi van, ha ez sem a Valóság?” És elindul, hogy saját kezűleg cipelje ki a haldokló kadétokat a reaktor mellől. A sugárzás égette a testét, elhomályosította a gondolatait. Mire kijött, már nem lehetett megmenteni őt sem; a mentőhajók úgy találtak rá, hogy magatehetetlenül lebeg, a túlélők kicsiny csoportja által körbevéve, a gravitáció nélküli hajóroncs utolsó olyan lezárt szektorában, ami még alkalmas volt az emberi életkörülmények fenntartására. A másik két csillaghajó eltűnt a Végítélet Gépezettel együtt, a gyakorlóhajó fedélzeti számítógépe pedig elpusztult, ahogy a híd személyzete is. Így hivatalos jelentés soha nem készült arról, mi is történt azon a napon valójában. Egyedül csak ő tudta, hogy nem pusztán azt a pár életben maradt kadétot mentette meg aznap, hanem az egész Föderáció jövőjét.
.

Újabb váltás. Lángvihar pusztít az Elízium bolygón, s a tűzben odavesz a még gyermek Chris Pike teljes családja. Ő egy menekülteket szállító csillaghajó ablakából nézi a pokoli bolygófelszínt, a gyerekkor elvesztett ártatlanságát, és közben arra gondol: ”Meg vagyok átkozva! Minden, amihez hozzáérek, méreggé válik. Mindenki, akit szeretek, elpusztul. Minden, amiért küzdök, porrá és hamuvá omlik.”
.

Aztán bevillant a kép, ahogy élete legnagyobb árulását követte el. A USS Aldrin első tisztjeként kapta azt a megbízatást, hogy kémkedjen Kamnach kapitány után. Kamnach a klaha fajba tartozott, ami a különleges Deneb Kaitos naprendszer ötödik bolygóján, a Kidtán volt őshonos. A naprendszer hatodik bolygója egy elvetélt protocsillag volt, ezért a naprendszerben nem voltak gázóriások, viszont a sugárzás termékenyítően hatott a többi bolygóra: olyan, egymás mellett békében elélő intelligens fajok jöttek itt létre, mint sehol másutt a Tejút-galaxisban - pl. hatalmas, egyszemű százlábúak, vagy fej nélküli, nyolclábú és négyormányú elefánthoz hasonló emlősök. A humanoid klahák ehhez képest egészen konszolidáltnak számítottak. A nagy nyomású légkörrel rendelkező, tűzforró klímájú, de mocsaras felszínű Kidta bolygóról származó Kamnach állandóan egy nyomáskiegyenlítő védőruhában járt-kelt az emberek közt, és soha nem titkolta, hogy egyszerű sorkatonaként kezdte a pályafutását, majd saját erőből mászta meg a ranglétrát, így soha nem látta a Csillagflotta Akadémia intézményeit belülről. Ennek ellenére hősiessége és helytállása legendás volt, a beosztottjai rajongtak érte, valósággal bálványozták. A személyi kultusznak köszönhetően kevesen értették meg, hogy Kamnach időnként illegális manőverekbe kezd, s amikor majdnem háborúba sodorta a Föderációt a vesztiaiakkal, a Csillagflotta vezetői kénytelenek voltak eltávolítani őt. Emlékezett azokra a feszült pillanatokra, amikor az Aldrin fedélzetén ott álltak az ellenséges flottával szemben, a legénység csatára készült, neki viszont pár beavatott tiszttel, köztük a saját vér szerinti apjával közösen azt kellett elérnie, hogy Kamnach lemondjon a parancsnokságról, és megadja magát a vesztiaiaknak. Aztán a hosszadalmas bírósági perek, a mocskos vádaskodások, a belső vizsgálatok. Ő pedig arra gondol: ”Miért? Miért kell ennek mindig így végződnie? Miért kell mindig egymást ölnünk a pozícióért, a hatalomért, az élethez való jogért?”
.

Egy másik emlékkép. Pike a garamita Dabisch hadnagy, az Enterprise kommunikációs tisztje mellett áll egy nyitott fedélzetű, magasan a felhők felett szálló égi hajó — egyfajta gőzmeghajtású zeppelin — tatján, egy festői külsejű planéta égboltján, a színpompás hajnalfényben. A garamiták olyan humanoidok, akiknek a testszövetei és a csontjai áttetsző, akár valami kocsonyás mázzal fedett bizarr röntgen-felvétel, ezért Pike képes volt szemügyre venni akár a férfi szövevényes agytekervényeit is, amint opálos felületükkel megtörik a felkelő nap szivárványszín sugarait. Ám Pike figyelmét most nem ez kötötte le, hanem az, amint a levegőben úszó hatalmas, bálnaszerű lények a szelek szárnyán repülő plankton-felhőket legelnek, gigantikus, Himalája magasságú hegyek háttere előtt, és közben énekelnek, akár egy angyali kórus. Pike azért van itt, hogy közvetítsen két egymás életterét elpusztító civilizáció között. Hirtelen arra gondol: „Nem, ez semmiképp nem lehet a Valóság. Biztos, hogy ezt csak álmodom, oly letaglózó ez a szépség, oly fantasztikus ez a környezet. Istenem, add, hogy ez a pillanat soha ne érjen véget!”

.

Végül egy pillanatra bevillant az a mindennél drágább emlék is, amikor élete nagy szerelmével, az Egyes fedőnevű rejtélyes nővel, hajdani első tisztjével ül abban a vadregényes kis hegyi lakban, a gleccserek árnyékában, az Isten háta mögötti Ap’palachen bolygón. Majdnem tizenöt esztendőn át dolgozott együtt a fenséges szépségű, zseniális, de zárkózott nővel, ám ezalatt nem tudott meg róla semmit, sőt, amit kezdetben tudni vélt, később az is hazugságnak bizonyult. Még a Yorktown első tisztjeként ismerte meg az akkor még önálló kapitányi posztért küzdő Egyest, majd együtt érkeztek az Enterprise-ra, ahol két ötéves küldetést teljesítettek együtt. Miközben Pike haja szép lassan megőszült a kemény évek során, addig a nő végig ugyanolyan kortalannak tűnt, mint megismerkedésük pillanatában. Nem ez volt az egyetlen rejtély, persze...

.

Amikor megismerkedtek, Pike azt hitte, hogy a nő közönséges ember, és úgy hívják, hogy Eunice Robbins. Impozáns szakmai önéletrajzzal rendelkezett, több életveszélyes küldetést vészelt már át, mint bárki más a flottában, egyes körökben már legendákat meséltek a kilencéletű nőről, aki minden lehetetlen helyzetből ki tud kecmeregni, és lehetőleg a társait is kimenti önmagával együtt. Egy anekdota szerint már kadétként is ott dolgozott az Enterprise-on annak építése során, s egymagában győzte le a hajóra beszivárgott klingon kémeket, majd a dicsőséget meggyilkolt munkatársaira hárította, akiknek életéről és hősies haláláról holodrámákat is készítettek. Ő maga azonban azt kérte a vizsgálatot végző tisztektől, hogy nevét töröljék a jelentésekből, és az incidensben betöltött valódi szerepe ne szerepeljen a nyilvánosság előtt. Ez persze nem akadályozta meg abban, hogy beírja nevét egy alkatrészbe, jelezve, hogy később még vissza akar térni ide. Később, már az Enterprise-on töltött első ötéves küldetésük idején kiderült, hogy az igazi Eunice Robbins gyermekként meghalt, Egyes memóriáját átírták, ezért elkezdtek nyomozni az igazi eredete után. A nyomok az Iliria IV. bolygóra vezettek, ahol a magisztrátus jelentéséből kiderült, hogy Egyes genetikai tervezés eredménye, és mivel generációjában ő a legtökéletesebb, ezért a valódi neve is az, hogy Egyes, bár az ennek megfelelő iliriai szót egy közönséges ember nem tudja kiejteni. Még tárgyi emlékeket is találtak: családi hagyatékokat, régi osztályfotókat, gyermekkori használati tárgyakat. Már épp kezdtek volna beletörődni ebbe, amikor pár évvel később, már Spock megérkezése és a Thalos IV-en lezajlott incidens után kiderült, hogy az iliriai információ csak egy trükk, valaki félrevezette őket, és a Föderáció adatbázisaiban létezik egy Morgan Lefler nevezetű nő, aki szolgált a tragikus véget ért Challenger és a nyomtalanul eltűnt Columbia Egyesült Föld Űrfelderítő Műholdprogram (EFŰM)-csillaghajókon is, s akinek a genetikai és szellemi paraméterei teljesen megegyeznek Egyessel — csak éppen Morgan Lefler még Archer kapitány és az ős-Enterprise kortársa volt, tehát már rég meg kellett volna halnia! Mindenesetre Egyes egy rövid ideig megpróbálta ezt a nevet használni, mert így újra embernek érezhette magát. Nem sokáig örülhetett ennek a privilégiumnak, mert hamarosan megjelent az Enterprise-on egy titokzatos idegen, aki egy bizonyos Timothea Rogerst keresett, és az adatok alapján Egyesre ismert. Mutatott egy antik, még írógéppel és kézzel írt, papírra nyomtatott aktát a földi Eugenikai Háború idejéből, egész pontosan 1968-ból, amiben egy Diana Winters nevű, feltehetően szovjet szolgálatban álló kém személyi adatai voltak: a teljesen gyökértelen, de zseniális kutatónőt egy nukleáris katasztrófa előkészítése során végezték ki, merthogy a New Mexico-i San Lobos katonai bázison szabotálni akarta az egyik amerikai atom-fegyver programot, de a holtteste később eltűnt. Az akták különféle UFO-jelenségekről számoltak be az incidens idejéből, feljegyezték, hogy Diana egy Orion-nagykereskedésnek becézett cégtől kapott csomagokat, és egy magát Aegisnek hívó mozgalom a nőt az "Ellencsapás" Egyes számú különleges ügynökének tartotta. Ám amikor kérdőre vonhatták volna, az aktákat szolgáltató idegen váratlanul eltűnt, és az egymásnak is ellent mondó nyomok végképp szerteágaztak. Végül több éves kutatómunka eredményeként ismét megtalálták az idegent, de az ezt követő konfliktusban a lény meghalt, és halála előtt úgy nevezte Egyest, hogy a Primus.

.

Pike és Egyes tehát majd egy évtizednyi elszánt nyomozás után is teljesen tanácstalanul álltak az évekig rejtegetett közös titok előtt, igaz, ez a közös titok sokkal szorosabbá tette az egymás iránt érzett kötődésüket, mint ahogyan azt bárki gondolhatta volna. Bár kapcsolatuk kezdettől plátói volt, de Chris minden más emberénél jobban ragaszkodott a nőhöz, és úgy tűnik, ezt az érzést viszonozta Egyes is. Sorban mondta le az előléptetési lehetőségeket, csak hogy Pike mellett maradhasson. Volt, hogy azt hitték, elveszítik egymást, volt, hogy ott ültek egymás halálos ágya mellett az intenzív osztályon. De végül túléltek mindent, egymásnak vetett háttal küzdötték végig az évek sorát. És akkor eljött az a pillanat az Ap’palachen bolygón, távol mindenkitől és mindentől. Nem sokkal a megérkezésük előtt Egyesre a kikötőfedélzet rakterében ráesett egy antigravitációs konténer, ami a felismerhetetlenségig szétroncsolta a testét, minden emberi számítás szerint meg kellett volna halnia. Egyes azonban csodával határos módon felépült, pár nappal később már ugyanolyan egészséges volt, mint előtte. A hajóorvos látszólag nem tudott magyarázatot adni a jelenségre, a legalaposabb laboratóriumi kutatások is csak különféle ismeretlen, biológiai alapú nanotechnológiát, rejtett másodlagos génspirálokat, a DNS-szekvenciákba becsatlakozó mikro-RNS-eket és kisegítő proteineket, blokkoló nukleoszómákat, őssejtekből kisarjadó, önklónoló másodlagos szerveket, a genotípusban lappangó instabil allélokat — amik egyik pillanatról a másikra recesszívből dominánssá válhatnak —, ősi galaxisjáró fajok régészeti anyagából megismert, transzdimenziós elven működő mikroorvosi berendezéseket mutattak ki a nő szervezetében; olyan volt, mintha maguk az Istenek óvták volna a testét, akár a természet törvényeinek ellenében is. Egyes ugyanolyan meglepettnek mutatta magát, mint a múltjával kapcsolatos kinyilatkoztatások során általában, de Pike érezte, hogy itt most többről van szó, valamit titkol előtte. A balesetnek híre ment a legénység köreiben, ezúttal mindenki érezte, hogy Egyes körül valódi természetfeletti jelenségek zajlanak. Így érkeztek meg az Ap’palachen-re, aminek felszínén épp felderítő úton jártak, amikor a bolygó körüli pályán várakozó Enterprise-t váratlanul elragadta egy kozmikus anomália. Azt hitték, az Enterprise elpusztult, és ők örökre itt maradnak, csak ketten, hogy életük hátralevő részét egymással éljék le. És akkor, életében először és utoljára, Egyes valóban közel engedte magához Pike-ot. Bevallott neki mindent, minden hazugságot, amit az évek során elterjesztett saját magáról, leleplezett minden hamis vallomást és félrevezető revelációt. Pike pedig rájött, hogy minden, amit a nőről addig tudni vélt, valójában illúzió volt, és úgy nézett rá, mintha akkor látná őt először. Azt gondolta: ”Mi van, ha ez is csak egy álom? Mi van, ha ez is hazugság, és én még mindig a Ketrecben vagyok?” Végül nem tudta megállni, hogy ki ne nyúljon, és meg ne érintse a nő szoborszép arcát. Ujjai külső élével lassan végigsimított rajta, és azt gondolta: ”Muszáj, hogy legyen valami, ami valóságos! Kell, hogy tudjak kapaszkodni valamibe, ami örök!” És azzal szenvedélyesen megcsókolták egymást, majd egész éjszaka szeretkeztek a kandalló előtt, végül egymás karjaiban aludtak el. Élete legboldogabb éjszakája volt az. A tökéletes beteljesülés pillanata. Aznap látta utoljára Egyest, aki másnap, mire Chris felkelt, már eltűnt. Az Enterprise természetesen nem pusztult el, Spock pár nappal később visszajött érte, és felvette őt a fedélzetre, de Egyest hiába keresték akár a legfejlettebb szenzorokkal. Soha többé nem találkozott vele, bár évekkel később Spock egyszer azt mesélte, hogy látta őt valami szigorúan bizalmas megbeszélésen az Admiralitásban, ahol állítólag ő vezérli azt a titkos hadműveletet, ami az organai egyezmény kijátszására született romulán-klingon szövetség megbontásán fáradozik, és hogy a nő önként vállalta, hogy egy vírus alapú szuper-intellektus, az Egybeolvadás megfertőzze őt, s ezáltal emberfeletti képességeket nyert. Scotty azt is mesélte, hogy dolgozik egy új főnővér az Enterprise-on, aki feltűnően hasonlít rá. Akárhogy is, de Chris Pike soha nem heverte ki Egyes elvesztését, különösen, mert az Enterprise számítógépeit is a nő programozta, ezért a csillaghajó mindig az ő hangját használta a hivatalos kommunikációra. A személyes démonai által üldözött Pike pár hónappal később le is mondott az Enterprise kapitányi címéről, és átengedte a hajót az ifjú Jim Kirknek. Végtelenül öregnek és végtelenül fáradtnak érezte magát akkor.
.

S Pike csak zuhant, zuhant a végtelen semmiben.
.

…

.

Valamivel később — pontosan nem tudta volna megmondani, hogy mennyivel később, de itt, a pszichikai világban az időnek nem is nagyon volt jelentősége — a formátlan végtelen egyfajta formát nyert. Nyúlós, sötét ködben zuhant valami távoli, pislákoló fényforrás felé. Ahogy közelebb ért, rájött, hogy nem egy fényforrást lát, hanem kettőt, egy gyengén pislákoló aprócska szikrát, és egy napként ragyogó örökfényű csillagot, ami maga is több részből állt össze. Úgy tűnt, a ragyogó fényű óriás megpróbálja védelmezően átölelni a másikat. Pike-ot valami ismeretlen fizika gravitációs ereje húzta a pislákoló fény felé, szinte önkéntelenül zuhant bele a kilobbanó fényecskébe.
.

A következő pillanatban az ős-Enterprise-t látta. Nem a saját hajóját, hanem azt a másikat, az NX-01-et, amit még Archer kapitány vezetett a Csillagflotta megalapításának éveiben. A hajó megállíthatatlanul száguldozott a végtelenben, egy műszaki meghibásodás következtében képtelen volt lelassítani, viszont a régi, kalibrálatlan mérce szerinti ötös fokozatú térgörbületet sem bírhatta örökké, így csak idő kérdése volt, hogy a gépek mikor fognak túlterhelődni, és felrobbanni. Pike mindezt kívülről látta, egy nyitott raktérzsilipen keresztül, körbenézett, és rájött, hogy egy másik NX hajó kikötőfedélzetén áll egy hídon. Tőle jobbra egy szkafanderes ember készülődött valamire.
.

— Hol vagyok? — kérdezte, de a szkafanderes alak nem reagált. A hajó megrázkódott, ahogy a két térgörbületi hajtómű hipertér-buborékja egybeolvadt. Pike ekkor jött rá, hogy ezeken az ősrégi, aprócska hajókon nem voltak erőterek („Úristen, szinte felfoghatatlan, hogy volt ember, aki kimerészkedett egy ilyen lélekvesztőn a világűrbe!”) és ezek szerint neki meg kellett volna halnia, ahogy testét széttépi a vákuum. Tehát megint egy emléket lát, csak ezúttal valaki másét. Lassan kezdte felismerni a helyzetet is: az ős-Enterprise testvérhajójának, a szintén a teljesítőképessége határán száguldozó Columbiának a fedélzetén állt, és a szkafanderes ismeretlen épp arra készült, hogy egy történelmi jelentőségű pillanatban egy szál kábelen lebegjen át a két vesszőfutását járó hajó közt a végtelen világűrben. Ő volt az Enterprise utolsó reménysége, a hajdani főgépész, az egyetlen ember, aki meg tudta állítani a hajó irányíthatatlan száguldását. Trip Tucker.
.

A két hajó benavigált egy olyan párhuzamos pozícióba, hogy a feneküket fordítsák egymás felé, így a két kikötőfedélzet éppen egymásra nézett, nyitott zsilipjeik pont egymással szemben, bizonyos nézőpontból egymás alatt várták a csomagot. Egy kábellövő pisztollyal átlőtték a rögzítő köldökzsinórt a két hajó közt, Trip pedig rácsatlakozott a hevederje karabinerével. Aztán lelépett a kikötőhídról, egyenest bele a semmibe. És a mesterséges gravitáció kilökte őt a fénycsíkokként elszáguldozó csillagok közé, a teljes súlytalanságba, az őrült rohanásba. Majd, amikor elérte a holtpontot, és beért a másik hajó gravitációs mezejébe, megfordult, hogy ott másszon tovább, mielőtt a két túlterhelt gép elszakad egymástól. Ez volt az ő nagy pillanata. Ez volt az a pont, amikor végre megragadhatta az örökkévalóságot. .
(Pike emlékezett rá, hogy két évvel később, 2156-ban, a Kobayashi Maru-incidens és az Alpha Centauri-val szomszédos Drajlax civilizációt — a "hárommellű macskanők Paradicsomát", ahogy Mayweather mondta volna, kajánul vigyorogva — ért klingon terrortámadás után az Oniás-szektor űrnomádjaiból toborzott bányász-konvojt kísérő Columbia, a "Csillagflotta amazonjainak úttörőhajója" nyomtalanul eltűnt, fedélzetén a szinte csak nőkből álló főtiszti karral. Soha nem derült ki, mi történt velük, de a rejtélyt csak fokozta, hogy a Columbia egyik űrsiklóját később egy távoli, kihalt civilizáció templomában találták meg, két csontvázzal együtt; illetve nemrég, a Domínium elleni háború előestéjén megtalálták magát az elhagyott hajót is, méghozzá a távoli Gamma-kvadráns egy kietlen sivatagbolygóján. A fekete doboz tanulsága szerint alig két évvel az eltűnése után hajtott végre ott kényszerleszállást — ami fizikai lehetetlenség, hisz ennyi idő alatt nem juthatott el oda —, és a hajót megtaláló felderítők esküdni mertek rá, hogy a fedélzeten kísértetek jártak, valamiféle a perifériás látószög határán megjelenő szemiotikai fantomok képében. Persze alaposabb kutatásra akkor nem volt lehetőség, hisz a hajót megtaláló Defiantot épp egy Dzsem'Hadar hadiflotta üldözte, a frontvonalak pedig jóval errébb merevedtek meg, lehetetlenné téve a visszatérést.)
.

Majd más képek villantak be gyors egymásután, mint amikor meghibásodik a holofedélzet: Trip, amint a bátyjával és a húgával játszik a floridai tengerparton, míg a halászként dolgozó édesapja valahol a nemzetközi vizeken bolyong. Trip, ahogy búvárruhában úszik mélyen a tenger alatt, s egy elsüllyedt spanyol aranyszállító karavella roncsaira bukkan. Trip, ahogy szerepjátékot játszik néhány munkatársával az Enterprise fedélzetén, ott ülnek az asztal körül, előttük kiterített játéktáblák, színes kártyák, sokoldalú dobókockák, VR szemüveg, műanyag bábuk, köztük a híres Frankenstein kabala-baba. Trip, ahogy ott reked az Univerzum határain túlra sodródott Daedalus csillaghajó, a szériának nevet adó prototípus fedélzetén, és ahogy végignézi, amint kifordulnak önmagukból a fizika törvényei. Trip, ahogy férfi létére teherbe esik egy egzotikus szépségű idegen lénytől, a xirilliai Ah'lentől egy megrészegítő atmoszférájú, láthatatlan űrjármű csodái közt - s hat évvel később, a romulánok ellen létrehozott összgalaktikus katonai szövetség kiépítése során újra összetalálkozik az akkor már a klingonoknak dolgozó xirilliaiakkal (a következő nemzedékkel, mert a xirilliaiak természetes körülmények közt alig hat-hét évig élnek csak), ahol végre megismerhette az immáron teljesen felnőtt lányát, a kórushangú, aranybőrű Amaart, fajának kakukkfiókáját, aki alacsony nyomású légkörben is képes élni, s aki a klingon álcázópajzsok megépítésén fáradozott. Trip, amint Reed oldalán ott áll a mesterséges árok szélén, amit a Xindi terrortámadás vágott a Föld bolygó felszínébe, és a romok közül nézi a tengervíz által elárasztott mélységet ott, ahol a húga házának kellett volna állnia. Trip, ahogy az Adigeon Prime naprendszerben, az alacsony gravitációjú bolygón kifejlődött, arc nélküli denevérembernek látszó idegenek húsboltjában új géneket és személyazonosságot kap a 31-es Szekció által kiutalt partnerével, a vietnámi származású Tinh Hoc Phuonggal együtt. Hosszú hónapokat tölt egy minden addiginál gyorsabb hajtóműveket kifejlesztő katonai laboratóriumban a xenofób ch'Rihanon, vagyis a Romuluszon, a joviális öreg Ehrehin i'Ramnau tr'Avrak doktor mérnök-segédjeként, és esténként mérgező kénszármazékokat fecskendez magába, hogy zöldre fesse a vérét, hogy ha a rézalapú vérkeringésű romulánok elkapják és megsebzik, ne tűnjön fel rögtön, hogy ő idegen. Az ablak mellett fülelve hallgatja a matematikai precizitással megszerkesztett rímekbe szedett epikus történeteket, amiket egy a szomszédban lakó apa mesél a fiainak, és amik a Nagy Rihannsu Népvándorlásról, majd az azt követő új Honfoglalásról, a hajó-klánok és a bolygólakók versengéséről szólnak, esetleg a szomszédos naprendszerekkel vívott első háborúkról, amit még fénysebességnél lassabb űrhajókkal vívtak, vagy arról a száz esztendeig tartó titkos hadjáratról, amit a megtagadott vulkanita rokonokkal vívtak az elveszett kolóniákért, a földi időszámítás szerint a XIX. században. Trip, ahogy egy csillag koronájában haladó jármű fedélzetén ráébred, hogy legjobb szándékai ellenére is a halálba kergetett egy egzotikus idegen fajba tartozó nemzőtársat - pedig ekkor még nem sejtette, hogy öt évre rá egy vissiai csillagbúvár technológiával épített vadászgéppel fog lopakodni egy a csillagok koronájában élő faj virtuális menedékében, azért, hogy megsemmisíthessen egy a cygniaiakra vadászó romulán flottát. Trip, ahogy találkozik saját idő-hajótörött fiával, Loriannal, aki egy olyan eljövendő életről mesél neki, ami soha nem következett be. A furcsán eltorzult, szinte lapos Archernar-csillag egyik bolygója fölé telepített romulán űrállomás, ahol Trip és telepatikus orgiákat tartó vulkanita partnere, Ych'a megpróbálják megsemmisíteni a praetor titkos hajóépítő műhelyét. Trip, ahogy ott szobrozik élete nagy szerelmének, T’Polnak az esküvőjén, a hagyományos vulkáni ceremónián, ahol csak egyszerű vendégként nézheti végig, amint a nő hozzámegy valakihez, akit nem is szeret, csupán, mert ez látszik logikus döntésnek. Trip, ahogy a lakatlan világűrben sodródik egy renegát vulkáni felderítőhajó fedélzetén, és hallgatja, amint elérnek hozzá a Koridant lángba borító, intelligens lények milliárdjait elpusztító kamikázé-csapás rádióüzenetei.
—... a Koridan Prime-ot eltalálták...
—... a becsapódás elpusztított mindent és mindenkit...
—... elképzelhetetlen a katasztrófa...
—... meggyulladtak a dilithium mezők...
—... a kontinensek lángolnak...
—... korunk egyik legfejlettebb civilizációja süllyedt most vissza a teremtés előtti ősállapotokba, a Bolygók Koalíciójának ezennel vége...
Trip, ahogy ott ül T’Pollal közös lánygyermekük halálos ágyánál, s nézi az inkubátorban haldokló, lázasan is szépséges, cseppnyi kis lényt. Trip, ahogy egy halott civilizáció anyabolygója felett lebegve, fogolyként, titokban programozza át egy álcázott romulán parancsnoki hajó kommunikációs rendszerét, hogy még idejében megüzenhesse a Kobayasi Maru civil utasszállító hajó megmentésére siető Enterprise-nak: "Archer! Itt Lázár beszél! Ismét kikeltem síromból! Fordulj vissza! Ahová tartasz, az egy csapda!" Trip, ahogy a vulkáni titkosszolgálat, a V'Shar T'Khasi renegát, agymosott, önmagát vulkanitának képzelő kettősügynökeként titkos fegyverszállítmányok után nyomoz a vele egy háztartásban élő T'Pollal, amit egy enigmatikus szövetségeshez, a Romulán Birodalom Föderációval átellenes határvidékén található Haakoniába szállítanak. A döbbenet, amit akkor érez, amikor a vulkáni hálózati hírcsatornákból megtudja, hogy egy vele szövetségben álló orvgyilkos megsemmisítette a filozófus-próféta Surak katráját, azaz halhatatlan lelkét, romba döntve ezzel a Syrranita kormány legitimitását. A tehetetlenség, amit akkor érez, amikor megpróbál telepatikus kapcsolataba lépni T'Pollal, miközben kicsiny kémhajója, az elromlott hajtóművű Kilhra'en a fénysebességet megközelítő gyorsasággal távolodik a titokzatos romulán szekta, az Edzshoi Ormiin titkos bázisától a Karraján, miután egy haakoniai menekülteket szállító teherhajó tüzet nyitott rájuk (kiderült ugyanis, hogy a haakoniaiakat a romulánok úgy írtották ki, hogy megfertőzték őket az Urquat elveszett városából származó génátalakító pestissel, így minden túlélő hibrid a már nem létező Delfoi-kiterjedés felé vette az irányt, mint egy félőrült, emlékeit vesztett zombi), s a relativitás-elmélet fizikai törvényszerűségei miatt Trip életéből a külső világban elvész majdnem két év, miközben számára csak alig pár óra telik el, ami alatt T'Luadh-dal, a Tal Shiar által kiutalt új partnerével pánikszerűen keresik a megoldást a hajtómű megjavítására. A polipszerű, alakváltó vendoriaiak, akik kedvükre használják a romulán társadalmat, hogy zavart keltsenek a paranoid humanoid lények körében, és évekig kisérleteznek a roncsok közül kimentett Tripen, akit a háború befejezése után, a romulán inváziós flotta szabotálásában játszott kulcsszerepe miatt mindenki halottnak hisz. T'Pol teste és lelke, ahogy a szex hevében egybeforr az övével, és Trip a nő szemein keresztül láthatja az Enterprise-on a távollétében átélt kalandokat (az 1-es Csillagbázis felépítését a sárkányok lakta Berengaria VII-en, az első kapcsolatfelvételt a denevérmacska-szerű Kzinti kalózokkal, a koalíciós tárgyalásokat megzavaró centaurusi krízist, a Denobulánok anyabolygóját, ahol a hazatérő dr. Phlox összeesküvésekbe keveredik, Reed tehetetlenségét, ahogy valaki elrabolja és túszként használja a szüleit, Mayweathert, aki a gyermekkori otthonaként tisztelt Horizon teherhajó eltűnése és a tehetetlen Archer kapitány sorozatos háborús kudarcai felett érzett csalódottsága következtében nekivág a flottának, és csillaghajóról csillaghajóra költözik - mert vagy mindegyiket kilövik alóla, vagy balszerencsét hozó karizmája miatt helyeztetik át parancsnokai, mielőtt még ez megtörténhetne -, miközben a Csillagflotta vezetősége az űrnomádok szakszervezeteivel tárgyal, a csinos Gannet Brooks pedig egy saját riport-műsor keretében körbeutazza az ismert világűrt, hogy mindenütt holografikus 3D dokumentumfilmeket készíthessen a Galaxist felbolygató nagy háborúról, majd a Föld elleni végső támadásról, amikor az Enterprise-t elhívja egy Picard nevű marsi terraformáló mérnök egy romulán csali kivizsgálására, míg az otthon maradottakat egy Tiberius Chase nevű anktartiszi kalandor védi meg, de csak sajnos azután, hogy a védelmi vonalakat áttörő romulánok atombombát dobnak Madridra és Tuniszra). Az őt halottnak hivő Mayweather mit sem tudhatott arról, hogy Trip életében később is szerepet játszott egy USS Horizon névre keresztelt, Daedalus-osztályú csillaghajó, amit a legendás rigeli kapitány (a Rigel IV-ről származó űrnomádok ezüst bőrű, triceratops-tarajos fejű, vörös szemű, ragadozófogú humanoidok, akik évszázadokig élnek, és végtagjaikon csak három-három ujj van), a csillagtérképész Alonis Cobaryn vezetett, s ami a háború utáni, újra békés felderítésre vágyakozó Csillagflotta első igazi kutatóhajója volt, ahol is a főgépész egy jó ideig a hamis személyazonosságot használó Trip volt. Trip, ahogy saját eltorzult tükörképét nézi a nyomáskiegyenlítő kamrában, ebben a high-tech koporsóban, amikor eljátssza az idő előtti értelmetlen halálát, s eszébe jut, micsoda fájdalmat fog okozni ezzel a 31-es Szekció titkos tervéről mit sem tudó családjának, barátainak és a közös gyermeküket gyászoló T'Polnak, majd arra gondol: "Még nem késő! Még kiszállhatsz a diagnosztikai kabinból, és elismerheted mindenki előtt, hogy csak egy vicc volt az egész! Még visszatérhetsz a régi életedbe!" A Földön élő trill feltaláló, a zavarát bűvészkedéssel leplező, de amúgy életidegen Tobin Dax (a Dax-szimbionta második gazdája), a legendás Csillagflotta-mérnök Abramson (aki egy részeg tivornyázás során bevallotta, hogy valójában ő volt a bibliai Salamon király, Nagy Sándor, Merlin, Leonardo da Vinci és Johannes Brahms is) és a vulkanita matematikus Skon (Spock nagyapja), ahogy együtt fejlesztik Trippel a romulánokat legyőző új titkos fegyvereket a Sol Oort-ködjében keringő jégüstökös magjába telepített "nulladik" csillagbázison. T’Pol, ahogy meztelenül fekszik a kabinjában, azon az öngyilkos küldetésnek látszó úton a Delfoi-kiterjedésbe, és engedi, hogy Trip masszírozza a forró és ruganyos testét. És aztán a jóval hűvösebb testű, de éppolyan selymes tapintású Silka, ahogy egy hasonló pozícióban várja Tripet a centaurusi házukban. Silka, ahogy átkarolja a didergő Tripet a kettejüket szállító romulán csatahajó fedélzetén, és ő visszaemlékszik a napokra, amikor a legendás Valdore admirális emberei vallatják őt, majd génmintákat vesznek tőle, hogy leklónolhassák. "Úristen! Ez lehetetlen! Tényleg nem az vagyok, akinek hiszem magam!" Trip, amint lidérces külsejű, szürke bőrű, vörös szemű, árnyékokba burkolódzó Lalairu csillagnomádként, a világűr vámpírikus cigányjaként utazik a Tejút-galaxis Orion-spirálkarjának határán, a szinte lakatlan Nagy Szakadék mellett, távol a Föderációtól és az ismert civilizációktól, egy nemzedékek óta vándorló kísértethajó legénységének tagjaként. T'Pollal közös titkos életének csodálatos gyümölcsei, gyermekei, az eltitkolt származású, vulkáni karriert befutó T'Mir és Lorian, amint tréfát űznek egy az apjuk után kutató újságíróval, míg ő az emeleti ablakból nézi őket. A Blagíkkal vivott háború csataterei, az űrben sodrodó hajóroncsok, ahol egy föderációs kutatóhajóval az idegen technologiát vizsgálja. Föderáció Nap a san franciscoi Csillagflotta Háborús Emlékmű oldalában, ahol a saját dombornyomott, arannyal veretett nevét olvassa a halottak egyik fekete márvány emlékfalán, és közben összefut az ifjú, alig öt esztendős James Tiberius Kirkkel, aki a Xindi-támadás évfordulóján született. És egy másik élet: a százötvenöt éves, félig már kibernetizát, vénségesen vén Trip, a Csillagflotta Mérnöki Testületének titokzatos, álneveket használó Főkonstruktőre, ahogy az ükunokákkal együtt ott áll a nevelt lánya, Elena Kemper fiának, a fél-tellarita Dohutnak a temetésén, aki szintén tiszteletreméltó kort ért meg ("Íme, így éltük meg a Föderációs álmot!"), és közben a Kirk(pontosabban a Decker)-féle Enterprise átépítésének műszaki tervein morfondírozik. Az utolsó képek olyan gyorsan váltották egymást, hogy Pike már értelmezni sem tudta őket. Végül egy hosszúra nyúlt pillanatra megint feltűnik Trip, amint diadalmasan lebeg („Mit lebeg! Zuhan, repül!”) a két végzetébe száguldó csillaghajó között. Felnyúl, talán hogy Pike segítségét kérje, hogy legyen miben megkapaszkodnia. Pike ösztönösen érte nyúl, de nem sikerül elérnie. A kábelek szétszakadnak, és Trip belezuhan a felfoghatatlan sebességgel száguldó csillagtengerbe. Aztán a képek kialudtak, és Pike ismét aláhullott a formátlan sötétségbe.
.

Valahol valaki felsikoltott. Néma sikoly volt ez, szavak és érzelmek nélküli. Pike érezte, hogy valahol elpattannak a túlterhelt kábelek. Nem a két NX-hajót összekötő kábelek voltak ezek, hanem azok a lelki kapcsok, amik Silkát kötötték össze Trippel. A nő az ő imzádijának tekintette a klónt, a sors által rendelt lelki társának, akivel folyamatos telepatikus kapcsolatban állt. És Pike, aki jelenlegi testetlen állapotában kénytelen volt megosztozni Silkával egy közös második agyon, véletlenül szemtanúja lett, amint Trip belezuhan a Feledésbe, és estében magával rántja Silka lelkének néhány darabját.

.

Pike pedig tovább zuhant, s csak remélni tudta, hogy zuhanása hamarosan örökre véget ér.
.

Mert már nagyon belefáradt az örök álmodásba.

Star Trek - AQ: Negyedik fejezet

IV.

Valahol a Tejút-galaxis Orion-spirálkarjának Taurusz-nyúlványában (amit azért neveztek el így, mert a Földről nézve az Orion-spirálkar ezen kinövése alkotta a Bika csillagkép legfényesebb csillagláncolatát), az NGC 1514 katalógusszámú csillagfelhő rejtekén megbúvó VR-3225 jelzésű naprendszerben, a Pacifika bolygó terraformált, szárazföldet soha nem látott óceánjai felett egy közel harminc emelet magas, több kilométer hosszú hajómonstrum haladt. A kifinomult repulzor-mezők közreműködésének hála nem a hullámok hátán hánykolódott, mint egy hagyományos tengerjáró alkotmány, hanem vagy ötemeletnyi magasságban az átlagos vízszint felett, egy tökéletesen kilengésmentes pályán, így a fedélzeten senkit sem fenyegetett a tengeri betegség veszélye. Ennek ellenére az alsóbb szintekről nyíltak teraszok a tenger felé, és lógtak le bóják és stégek, amik közvetlenül a vízszintre illeszkedtek, ezeket azonban csak a kalandvágyóbb turisták használták. Az úszó stégekről különféle vitorlás hajók és motorcsónakok, apró tengeralattjárók és egyéb vízi járművek indultak rövid távú túrákra, az itt legelőször megtelepülő, a Sedai Birodalom elől menekülő szökött rabszolgák, a ma már őslakosnak számító "sellők" legendás, víz alatti és a vízfelszínen úszó városaiba; a hajómonstrum felsőbb fedélzeteiről több száz ilyen elkóborolt kísérőhajó kontúrja látszott a horizontig. A középső fedélzetek egy részén légisikló-leszállópályák és űrkikötők bonyolították a bolygóközi forgalmat, másutt transzporterállomások fogadták a bolygót körülvevő űrállomás-gyűrűn keresztül utazó vendégek százait. A nyitott felső fedélzetek padlóin pazarló luxus fogadta a szabadságukat itt töltő humanoidokat; mesterséges tengerpartok, kis ökoszisztémák, játszóterek, medencék és sportpályák váltogatták egymást bárokkal és szórakozóhelyekkel.

Az egyszerű sortba és rövid ujjú trikóba bújt Jean-Luc Picard kényelmesen hátradőlt az antigravitációs nyugágyon a hajómonstrum egyik nyitott felső fedélzetének tat felőli részén, közvetlenül egy úszásra csábító medence padkáján. A vízben teljesen kifejlődött sellők lubickoltak, és élték a pacifikai bennszülött felnőttek teljesen szabados és erkölcstelen életét, víz alatti pletykálásuk a delfinek énekére emlékeztette Picardot. A legendás "sellők" olyan humanoidok, akiknek testét színpompás pikkelyek borították, négy mellük volt, kezükön és kézfejszerű lábfejük hosszú, érzéki ujjai közt úszóhártya feszült, hátukon és nyakukon messziről látható, sörénynek tetsző kopoltyúlebenyek díszelegtek. A kutatók szerint a sellők ősei valamikor a rigeli magvilágokból származó orioni telepesek lehettek, akiket a rettegett Sedai Birodalom rabszolga-kereskedői hoztak erre a bolygóra, ahol is genetikai módosításokat hajtottak végre rajtuk a Sedai-ok által használt, metagenómon és protomatérián alapuló technológiák segítségével, így ma már a "sellők" őslakosnak számítanak, s mesébe illő, víz alatti és a vízfelszínen úszó városaikról ódákat zengenek a Tejút-galaxis minden pontján. A teljesen kifejlett, felnőtt "sellők" nem képesek hosszabb ideig a szárazföldön maradni, mivel tüdejük már nem volt, és a pikkelyes bőrük is kiszáradt volna, de a tüdővel is rendelkező, serdülőkorú ivadékaik — akiket a köznyelv csak "ebihalaknak", vagy "sellő-süldőknek" becézett, miközben ők ezt az életszakaszt valami csplissnek hívták—, viszont a szárazföldön rekedtek. Ezzel egyetlen probléma volt csak: a Pacifikán tengerszint fölé emelkedő természetes szárazföld nem létezett, így az "ebihalak" a tengerfelszínen lebegő, telepes élőlények kollektíváiból kifejlődött, teljesen organikus úszó szigeteken éltek. Mivel a már teljesen tenger alatti életre berendezkedett, kifejlett kopoltyúlebenyekkel rendelkező felnőtt sellők nem lettek volna képesek életképes, tüdővel rendelkező ivadékokat a világra hozni, majd azt szoptatni és gondozni, ezért a fajfenntartás nehéz feladata a serdülő korú "ebihalakra" hárult. Így a süldők szigorú, erkölcsös életre, illetve a bolygón kívülről érkezett vendégek és a hedonista életstílust folytató idősebb nemzedékek feltétlen szolgálatára voltak kárhoztatva, mert más humanoid fajokkal ellentétben ifjabb éveik során sokkal több felelősség nehezedett a vállukra, mint életük későbbi szakaszában.
.
A kapitány reggel még a kicsiny resszikai sípján lejátszott dallamokkal szórakoztatta az egyik akusztikailag megfelelő előfedélzet arborétumába tévedt vendégeket (köztük sok "sellő-süldőt"), a délelőtt legnagyobb részét pedig a levegőben töltötte, amikor is egy antigravitációs heveder segítségével repkedett a hajómonstrum emeletei mellett és fölött. De most, hogy már megitta a napi harmadik Earl Gray teáját is, időt szakított végre a hivatalosabb elfoglaltságaira is. Az, hogy most itt vesztegelt, nem saját elhatározása volt. Miután az Enterprise-E-t szárazdokkba kellett vontatni a felbecsülhetetlen veszteségeket, köztük számos veterán tisztjének halálát okozó Rigeli csata után, Alynna Nechayev tengernagy rendkívüli paranccsal szólította őt föl a két hetes nyaralókurzus elfogadására, és amikor a kapitány — aki a nyílt háború jó három évvel ezelőtti kitörése óta egyetlen szabadnapot sem vett ki — vonakodni látszott, a parancsot úgy nyomatékosította, hogy külön szankciókat helyezett kilátásba, amennyiben Picard mégsem jelenik meg a helyszínen.

.
— Tudod Jean-Luc, ezekben a vészterhes időkben a Csillagflottának szüksége van a feddhetetlen ikonfigurákra! A média valósággal ki van éhezve az olyan régi vágású hősökre, mint amilyen te vagy! Ha most egy könnyen emészthető holoregényben megjelentetjük a hivatalos életrajzodat, azzal nem csak egyszerűen a Csillagflotta zászlóshajójának csinálunk jó reklámot, de egyszersmind azt az üzenetet juttatjuk el a civil szférába, hogy még mindig vannak tisztek, akikre számítani lehet. A polgároknak tudniuk kell, hogy még mindig vannak emberek, akik felül tudnak emelkedni ezeken a paranoid időkön, akikben feltétlenül meg tudunk bízni. Ez a munka teljes embert kíván, most nem oszthatod meg a figyelmedet a hajó felújítási munkálatai és a mélyinterjúk között. Will Riker majd helytáll helyetted a fedélzeten!

Így hát Picard kénytelen-kelletlen elvállalta, hogy mialatt látszólag a Pacifika egyik luxushajóján tölti a nyaralását, a Csillagflotta Főparancsnokság Propaganda Osztályának egyik fiatal, de ambiciózus történész-újságírója minden nap őt nyaggassa a jogilag és biztonságtechnikailag már megszűrt adatokból összeállított hivatalos életrajz kommentálásához. Most is, ahogy Picard elnyújtózott az antigravitációs nyugágyon, a homlokára csatolt virtuális-valóság interfészpánt azonnal üzembe helyeződött, és elkezdte kivetíteni a kívánt adatokat, úgy, hogy azt csak egyedül Picard érzékelhesse, mint egyfajta irányított hallucinációt. A Picard nyugágyával párhuzamosan beállított nyugágyon a propagandista tiszt, a bolián Tiris Jast nyújtózott el, divatos vörös fürdőruhája alól kilátszott indigókék bőre, izmos és vonzó külsejű teste, kopasz homlokán ott nyugodott a VV-interfészpánt párja. Ezen keresztül juttatta el a kívánt információkat Picard agyába.
.

— Hány éves is maga? — kérdezte a nő rögtön a lényegre térve.

.
— Mármint fizikailag vagy lelkileg? — kérdezett vissza ravaszkás mosollyal Picard. Már meg sem lepődött, amikor megtudta, hogy egy bolián tiszt lesz az életrajzírója: jelenleg a bolián Ardon Broht, a Broht & Forrester cég egyik alapítója számított a legnépszerűbb holoregény-kiadónak a Föderációban, köszönhetően annak az aprócska ténynek, hogy a Föderáció új államelnöke, a szintén bolián Min Zife nála jelentette meg memoárjait. A boliánok politikai jelentőségének ilyentén megnövekedése már csak azért is meglepő, mert a bolián anyabolygó, a Bolarus IX. csak alig egy pár éve csatlakozott hivatalosan is a Föderációhoz (holott a faj már hosszú évtizedek óta kapcsolatban állt a szövetséggel), és még jelenleg is igen erős a Föderáció-szkeptikus mozgalom a társadalmukban. A Domínium elleni háború azonban szükségszerűen a Föderáció védőpajzsa mögé hajtotta őket, mivel a Bolarus IX. és a régi bolián telepes-világok mind a kardassziai határ mentén sorakoznak, következésképp itt volt a legpusztítóbb a fronttevékenység.

.

— Ezek szerint tehát igazak a lábjegyzetek, amiket Kaminról olvastam? — mosolyodott el Tiris Jast, miközben felvonta egy csupasz szemöldökét.

.

Picard virtuális lelki szemei előtt megjelentek az adott adathalmazhoz csatlakoztatott holofelvételek. Ott fekszik kiterítve az Enterprise-D hídján, a küldetés ötödik esztendejében, huszonöt percig élet és halál között lebegve. De neki az a huszonöt perc egy egész örökkévalóságot jelentett.

.
— Régen volt már ez. Számomra úgy tűnik, több, mint negyven éve!
.

— Tudom. — bólintott a nő. — A jelentéshez csatolt orvosi adatok azt mutatják, hogy az agyhullámai alapján valamivel több, mint harmincöt terrai évet öregedett huszonöt perc alatt. Igaz az, hogy ezt a harmincöt évet a csaknem ezer éve elpusztult Kataan bolygón töltötte?

Picard mosolya merengőbbé vált, váratlanul felült a nyugágyból, és tekintete egy ideig kifejezéstelenül révedt a távolba.

.

— Egy másik életet éltem, egy Kamin nevű férfi életét… Neki családja volt: felesége, gyerekei, unokái… barátai, akik elkísérték őt a halál pillanatáig, egy ős-öreg bolygó keserédes végnapjaiban, az örök alkonyban… ő tanult meg a resszikai sípon játszani. Mindig is… vágytam arra a másik, egyszerűbb, de tartalmasabb életre. Amit már soha nem kaphatok vissza senkitől…

.
Tiris Jast maga is felpattant, hogy egészen közel hajolhasson Picardhoz, és még a legkisebb idegrándulást is megfigyelhesse az arcán, úgy kérdezte:

.
— Miért vágyik arra a másik életre? Hisz ezt amúgy is megkaphatta volna! A minap beszéltük, hogy egy olyan családból származott, amit egyedül az édesapja vasszigora tartott csak össze, aki makacs bió-borászként fejébe vette, hogy semmilyen technikai újítást nem tűr meg a házában és a birtokain. Gyerekkorában valósággal úgy éltek, mint a középkorban, azt mesélte, még a régészet és a történelem iránti érdeklődését is ezek a fiatalkori élmények oltották be a lelkébe. Ha tehát ilyen egyszerű életre vágyott volna, nem kellett volna mást tennie, mint hogy egyszerűen otthon marad Kelet-Franciaországban, abban a… hol a pokolban is született maga?
.

— Egész pontosan Franche-Comté tájegység Haute-Saone körzetében, La Barre szőlődombjai mellett. De a családom eredetileg svájci volt, egyes nevesebb őseim Baselben úttörő fizikusként, léghajók és tengeralattjárók építőiként írták be magukat a történelembe, de a családfa visszavezethető egészen Nagy Károlyig, még a környékbeli gótikus katedrálist is az egyik ősöm építette…

.

— Igen, igen, ezt már átbeszéltük, ne próbálja meg más témára terelni a szót! — legyintett Jast. Pedig Picard szavai nyomán egy egész sor referenciált adat jelent meg a virtuális térben. — Tehát, amikor első alkalommal megbukott a Csillagflotta Akadémia felvételijén matematikából, egy évet dolgozott az apja borospincéiben és szőlőseiben, a bátyjával, Roberttel együtt. Ha akkor beletörődik ebbe a sorsba, talán még ma is ott élhetne a családi házban, tisztes borászként, családdal, feleséggel… Ehelyett megszökött otthonról, az apja engesztelhetetlen haragját kockáztatva, csak hogy másodszorra is megpróbálkozhasson a felvételivel. Azt mondják, a sikeres második felvételi után olyan hangyaszorgalommal vetette bele magát a tanulásba és a munkába, hogy jóformán még arra sem maradt ideje, hogy magánéletet éljen, legalábbis nem nagyon keringenek pletykák akkori nőügyeiről és átmulatott éjszakáiról. Bárkit kérdeztem, mindenki azt mesélte magáról, hogy stréber volt, csupa nagyravágyás és bizonyítási kényszer, akit olyan eget verő ambíció fűtött, hogy szinte minden osztálytársa kitért maga elől, mert kényelmetlenül érezték magukat a felsőbbrendűségi tudatának árnyékában. Viszont tisztelték a szaktudásáért és az eredményeiért, ha tehát valami szakmai tanácsot akartak kérni, először az ifjú Picardhoz fordultak. Így alapozta meg a tekintélyét. A Morgan Korsmoval folytatott vérre menő elméleti vitáit például máig idézi a vonatkozó hadtörténeti szakirodalom. Kérdem tehát, miért lett később olyan fontos az a másik élet, amiből hiányzott minden ambíció és becsvágy?

.

Picard arca elkomorult, ahogy a nő őt méricskélő tekintetéből próbált olvasni. Érezte Jast leheletének furcsa illatát, és érzékelte a holofelvételeket, amik őt mutatták az akadémiai években.

.

— Először is: Roberttel soha nem jöttünk ki. De ha ki is jöttünk volna egymással, akkor sem valószínű, hogy most békében élnénk egymás szomszédságában, ha akkor otthon maradok. Különösen, mert Robert négy éve meghalt, a fiával együtt, amikor bent égett abban az ultrakonzervatív családi házban, ahol mindketten felnőttünk, és ahová még tűzoltó berendezéseket sem hagyott beszereltetni. Makacs volt, mint egy öszvér, akárcsak az apám, aki még a harmadik fia, Claude halálos balesete után sem értette meg az idők szavát. Ez lett a veszte. Nem is nagyon maradt más élő vérrokonom, bár a sógornőm és az ő családja még ma is felettébb közel áll hozzám. Barátaim pedig igenis voltak az akadémián: Ivan Gruzinov, Adrienne Tillstrom, Marta Batanides, Cortin Zweller, Donald Varley, csak hogy néhányat soroljak! Még a karrieremet és az életemet is kockára tettem értük, hisz emlékszik, még a műszívemet is annak köszönhetem, hogy egyszer leszúrtak egy élethalálharc során, amikor a barátaim hátát fedeztem.

.

— Tudom, ezt is átbeszéltük már — húzta el a száját a bolián nő. — De ne mondja, hogy csak Robert miatt nem maradt otthon a családi házban! Az utolsó még ma is élő akadémiai barátaival pedig épp az elmúlt években romlott meg visszavonhatatlanul a kapcsolata, egy a háborúval kapcsolatos eseménysor eredményeként, bár hogy pontosan mi is volt ez az eseménysor, azt elképzelni sem tudom: olyan magas szintű titkosítás van a vonatkozó fájlokon, hogy talán még egy admirális sem férhetne hozzá büntetlenül. És a viszolygása a gyerekektől… a legénység azt mesélte, hogy amikor az Enterprise-D elindult, ön évekig nem tudta elviselni a gyerekek jelenlétét a fedélzeten!

.
— Ez nem igaz! — húzta fel egy mutatóujját Picard. — Hisz emlékezzen csak vissza, az ifjú Wesley Crushert még elő is léptettem rendkívüli zászlóssá, és a híd személyzetének egyik állandó tagjává tettem!

.

Tiris Jast gunyorosan elmosolyodott.

.

— Valóban? Nem lehetséges, hogy ezt csak azért tette, mert Wesley szinte a fia volt? Hisz vallja csak be: Beverly, a nő, akit számos beszámoló szerint élete nagy fellángolásának, az egyetlen lelki társának tart, pedig annyival fiatalabb, hogy akár a lánya lehetne, Wesley édesanyja; Jack Crusher, Wesley édesapja pedig az egyik legjobb barátja volt, akinek a haláláért máig bűntudat gyötri, mert szkafanderben lebegő testét kénytelen volt otthagyni egy leolvadó antianyag-reaktorban; és ugye az sem utolsó szempont, hogy Wesley pont olyan elviselhetetlen stréber, mint amilyen maga lehetett ifjú kamaszként. Ő tehát soha nem számított közönséges gyereknek a maga szemében!
.

— Wesley nem stréber, ő egy új emberi létezési szint legelső képviselője. Jelenleg is a fizikai valóság végső határain túl kóborol tanítómestere, az Utazó segítségével. Vannak emberek, akik mágiának tekintenék mindazt, amit tesz, pedig iszonyatos szenvedést okoz neki ez a metamorfózis. Számtalanszor előfordult már, hogy olyan kozmikus anomáliákból hozta vissza az Enterprise-t, amelyekben bárki más elpusztult volna. — rázta a fejét dühösen Picard. — Azt pedig kikérem magamnak, hogy a Beverly-hez fűződő kapcsolatomban vájkáljon!

Jast valahol megérezhette, hogy jelenleg ezt a szálat nem feszítheti tovább. A kettejüket összekötő VV adattárban ugyan feltűnt egy megjelölt adatcsomag, ami azt a Krespytt bolygón megtörtént esetet taglalta, amikor Picard és Crusher doktornő elméje telepatikusan össze lett kapcsolva egy hasonló virtuális interfész segítségével, és amikor minden érzelmet feltártak egymás iránt, de ez érezhetően nem tartozott a kapitány kedvenc beszédtémái közé. Gyorsan témát váltott hát.

— Rendben van, akkor beszéljünk inkább a Stargazer fedélzetén eltöltött évekről! Tudom, ez a maga szempontjából már majdnem nyolcvan éve történt, de azért még csak emlékszik a kezdetekre. A szép reményű stréber kadétot annyira nem kedvelte senki, hogy a gyors előléptetés vagy egy impozáns kirakatposzt helyett besorozták a Csillagflotta legöregebb, elvben már réges-rég leszerelésre váró, többszörösen átépített űrnaszádjára, az ötvenvalahány éves Stargazer-re. A hajóra, amit még a nagy rihannsu polgárháború idején kezdtek el építeni, és ami jóformán már egy tragacsnak számított, rondasága miatt mindenki csak "lepényhalnak" csúfolta, és ahol a legénység nagyobbrészt kipróbálatlan újoncokból és javíthatatlan ön-sorsrontókból állt. Hát, nem éppen egy jó pont az életrajzában, de végül is ezt még ki lehet magyarázni úgy is, hogy az ifjú Picard mindenáron a feltérképezetlen határvidékeken akart dolgozni, ezért kérte felvételét a határőrség járőrhajójára, ahol állandó életveszélynek lehetett kitéve. Életveszélyben pedig bőven volt része, nem is kevésszer: a Stargazer első ön felett szolgáló kapitányát, Anton Manninget például halálos baleset érte egy renegát vulkanita csatahajó elleni ütközetben, amiben ön volt a tiszteket szállító űrsikló pilótája. Egy másik kaland során pedig szervkereskedők fogságába esett, akik már túl is adtak minden testszőrzetén, mire egy mentőosztag kihozta önt az illegális klinikáról. Az ilyen és ehhez hasonló kalandoknak hála, szépen el is kezdett emelkedni a ranglétrán, különösen a Milika III-on lezajlott túszszabadító akció után. Habár sokan rossz szemmel néztek a meredeken felívelő pályára: egyes jelentések elmarasztalóan szóltak arról, hogy ön megpróbálta megnyirbálni az elöljárói tekintélyét, és ott fúrta a hajó első tisztjét, ahol csak tudta.

.

Picard arca pulykavörös lett a haragtól, ahogy felpattant az ágyról.

.

— Ki állít ilyen képtelenségeket!?!

.

— Maga a hajdani első tiszt, Stephen Leach — Tiris Jast arca semmit sem változott. — Egyes jelentéseiben panaszt tett önre, mivel úgy gondolta, hogy a sportteljesítményeit kihasználva próbál tisztességtelen előnyöket kicsikarni az újonnan érkezett kapitánynál, Daithan Ruhalter-nél, akivel minden nap együtt vívott.
.

Picard arca eltorzult a mély megvetéstől, amit érzett. „Hát igen, ez sok mindent megmagyaráz” — gondolta. Végül erőt vett magán, és alapos megfontolás alapján válaszolt.

— Tudja jól, hogy nem kenyerem a számító hízelgés. Ha minden nap Daithan Ruhalterrel vívtam, az csak annak köszönhető, hogy nem találtam nála méltóbb ellenfelet. — Picard remélte, hogy a szavai őszinteségről árulkodnak, ugyanis nyolcvan évnyi emlék az valóban nyolcvan év, még ha testen kívül is töltötte ennek a felét: egyszerűen nem emlékezett már arra, hogy valójában mi is motiválta őt akkoriban. — Ha pedig ő megbecsült, az csakis annak köszönhető, hogy megbízható tisztnek tartott, aki nem pályázott senki helyére, Leach-csel ellentétben.

.

Tiris Jast váratlanul kinyújtotta a hosszú, indigókék nyelvét, rajta a jellegzetes bolián barázdával. Picard, aki már többször dolgozott együtt boliánokkal, sőt, egy hajdani titkos küldetése során egy bolián ismerőse személyazonosságát használta, rájött, hogy ez a mozdulat az egyik domináns bolián gesztusnyelv-kultúra mozdulat-szótárában a földi bólintással egyenértékű. Picardot még ennyi év után is lenyűgözte, hogy hányféle egymástól gyökeresen különböző gesztusnyelv alakult ki a látszólag meglepően hasonló humanoid fajoknál: amíg pl. egy terrai emberi pár tagjai ajkaik összeérintésével és némi kölcsönös nyelvjátékkal fejezik ki intim szeretetüket egymás iránt, addig egy bolián pár a homlokán végighúzódó csíktaréj összeérintésével és közben a nyaki ütőér kitapintásával jelzi ugyanezt, egy vulkanita pedig megelégszik két-két új összeérintésével, és az így létrejövő telepatikus gondolatcserével.

.

— Rendben van, én hiszek magának, elvégre az ön életrajzírója vagyok! — mosolyodott el a nő, ahogy Picard visszaült az antigravitációs nyugágy szélére. — Azt viszont nem tagadhatja, hogy a Valiant magniai túlélőinek váratlan feltűnése nagyot lendített az ön karrierjén. Ezek a természetfeletti képességekkel rendelkező emberi leszármazottak elnavigálták a Stargazer-t a Tejútrendszer csillagspiráljain túl található hazájukba, a Galaxis határait védő energiamezőn kívülre, hogy ott közös erővel útját állhassák az Androméda-galaxisból érkező Nujjádok inváziójának. Az első csata során azonban Ruhalter kapitány meghalt, akárcsak az elődje egy pár évvel korábban, az első tiszt, Leach pedig kómába esett; egyes jelentések hangsúlyozzák, hogy a hajó a maga jóhiszeműsége, pontosabban egy Serenity Santana nevű magniai nő iránti vonzalma miatt sétált csapdába, ez okozta a katasztrófát. Így váratlanul magára, a másodtisztként szolgáló huszonéves főhadnagyra hárult a feladat, hogy biztonságos révbe navigálja a sérült hajót. Ám sokan nem értettek egyet azzal, hogy valóban magának, a tapasztalatlan ifjoncnak kéne vezetnie ezt a hajót egy ilyen élethalálharcban, így rövidesen azon kapta magát, hogy a legénység fellázadt ön ellen. Kérdem tehát, ha a hajó biztonsági szolgálata váratlanul nem áll ön mellé, vajon valóban sikerült volna megőriznie a pozícióját?

.

Picard, aki erősen kopaszodott, arra még ma is odafigyelt, hogy a kevés megmaradt hajszálát szakképzett fodrászok ápolják a legújabb divatnak megfelelően. Az Enterprise-D-én és E-n pedig hagyományosan egy bolián fodrászcéh látta el ezt a feladatkört, akiknek ez egyfajta vallásos áhítatot jelentett, lévén, hogy a fajtiszta boliánok nem rendelkeztek semmiféle testszőrzettel. Így Picard egyike volt azoknak az embereknek, akik első kézből tapasztalhatták, milyen elviselhetetlenek is tudnak lenni a boliánok, ha a társadalmi szerepeiknek megfelelő viselkedésmódot levetkőzve a maguk sajátos pszichológiai-etikai viselkedéskultúráját követik. Talán szerepet játszott ebben az is, hogy a boliánok erősen savas biokémiájú faj volt, a vérük és az érintésük valósággal mart, s legendák keringtek a velük való együttélésből fakadó különleges helyzetekről is. Csak ennek a tapasztalatnak köszönhette, hogy nem esett rögtön Tiris Jast torkának, bár azt el kell ismerni, hogy a nő VV-interfésze váratlanul elég erőszakos holo-dokumentumokat kezdett lejátszani.

.

— A pandrilita Vigó és a neológ zsidó családból származó Gilaad Ben Zoma ugyan technikailag mindketten a biztonsági szolgálathoz tartoztak, mielőtt előléptettem őket, mégsem hiszem, hogy amikor mellém álltak, azt militarista rendcsinálásnak lehetne tekinteni. Még akkor sem, ha néhány tisztet kénytelen voltam lecsukatni. Ha így lett volna, akkor a visszatérésünk után Mahdi admirális nem hagyta volna jóvá az előléptetésemet, pedig ezzel a kinevezéssel én lettem a Csillagflotta akkori legfiatalabb kapitánya. — Picard hanghordozása talán egy árnyalatnyival fenyegetőbb volt a kelleténél. Fölöslegesen erőltette a dolgot: a nizári iszmailita származású, részben szajjid, tehát magától Mohamed prófétától eredeztethető ősökkel dicsekedő Mahdi admirálist senki sem vádolta még részlehajlással vagy megfontolatlansággal. Ezt a luxust nem is engedhette meg magának: egy olyan vándorló siíta családba született bele, ami egészen az alamuti asszasszinokig tudta visszavezetni a családfáját, és hittársai úgy hitték, egyszer ő lesz az új Messiás, vagyis, a Mahdi. — Régebben én is hallottam rosszindulatú pletykákat arról, hogy a „koponyaképű” Vigót csak a személyes bosszú vezérelte, amikor az őt lenéző és kigúnyoló felettesei ellen fordult, hogy a segítségemre legyen. Ő sajnos már nem él, hogy ezt személyesen is megcáfolhassa, de úgy vélem, hogy aki közelről ismerte őt, aligha hinne el ilyesfajta rágalmakat. Gilaad kiválasztásának esete pedig szóba se jöhet. Egyszerűen arról van szó, hogy a ranglétra soron következő fokán Gilaad volt az egyetlen rátermett tiszt, aki még cselekvőképes maradt, ezért tűnt ésszerűnek, hogy először az ő segítségét kérjem a tekintélyem visszanyeréséhez. És ez a szövetség működött, az első tisztemmé kinevezett Gilaadban nem csak természetes szövetségesre találtam, hanem egy életre szóló barátságot is kötöttünk. Már a kinevezését követő napokban is megmentette az életemet, amikor az Androméda-galaxisból származó, alakváltó kelvanita szaktanácsadónk ámokot futott a fedélzeten, de most Jom Kippurkor is küldött nekem egy holografikus képeslapot Jereuzsálemből, ahol a családjával ünnepelt, pedig ma már egy csillaghajó kapitányaként szolgál a háborúban, így alig marad ideje ilyen protokoláris tevékenységekre.
.

— Igen, tudok arról a képeslapról. — vallotta be Tiris Jast. — Aznap kapott egy másik levelet is, az pedig Dzsiterikától jött, a Nizhrak’a fajba tartozó tudományos tiszttől, aki végre megvédte a doktori tézisét a Vulkáni Tudományos Akadémián, és meghívta önt az akadémiai székfoglalóra. — Dzsiterika emléke általában mosolyra késztette Picard-ot, lévén, hogy a nő természetes formájában egy alacsony tömegsűrűségű plazma-entitáns volt, egyfajta intelligens felhő, aki a kardassziai határ közelében található Nizhara gázóriás felső légköri rétegeiben volt őshonos. Fajának tagjai a bolygó nagyságú, évezredekig tartó viharörvények és a kontinensnyi villámmezők közepette szoktak kószálni. Dzsiterika csak a különleges kibernetikus védőruhájának köszönhette, hogy soha nem oszlott széjjel a más fajok által megszokott légsűrűségű élőterekben, de ez az életmód igencsak korlátozta a mozgásszabadságát, lévén, hogy a pszichikai energiák által összefogott teste a maga természetes formájában nagyobb volt, mint maga a Stargazer. Most azonban Picardnak elment a kedve a mosolygástól: a véletlen elszólásból kezdett ráébredni, hogy Jast olyan forrásokhoz is hozzáfér, amit csak a hírszerzés legsötétebb belső elhárítási ügyosztályai láthatnak, köztük az ő legprivátabb magánlevelezéséhez. — Úgy tudom, hogy 2333-ban, miután visszatértek a Tejútrendszer határain túlról, Dzsiterika még csak egyszerű zászlósként és tartalékos tudományos tisztként szolgált a Stargazer-en. Ön mégis leváltotta az akkori rangidős tudományos tisztjét, Juanita Valderrama hadnagyot, mondván, hogy etikátlanul viselkedett, és ellopta Dzsiterika egyik felfedezését, amit a sajátjaként publikált. Mivel akkoriban ön volt a Csillagflotta legfiatalabb kapitánya, és Juanita részt vett az ön elleni lázadásban, egyértelműnek tűnik, hogy Jiterica ügye csak ürügy volt a nő eltávolítására. Nem is kapkodott a maga állása után senki, Juanita helyére egy szuicid hajlamú kandilkari-i, egy bizonyos Nol Kastiigan került, akit senki más nem akart a legénységében tudni, mivel állandóan életveszélyes helyzeteknek tette ki önmagát és a társait. Szerintem ez az ügy elég sötét pontnak tűnik az életrajzban…

.

Picard figyelmesen nézte a bolián nő arcvonásait. Úgy érezte, a beszélgetés kezd egyre furcsább irányt venni.

.

— Dzsiterikát nem azért védtem, mert ürügyként akartam használni az ügyét. Dzsiterika volt az egyik legzseniálisabb tudományos tiszt, akivel csak valaha összefutottam. Ezen kívül magánszemélyként is elbűvölő. Nem tudom, az adatbányászai megtalálták-e azokat az elbeszéléseket, amik arról szólnak, hogy a navigátorom, Cole Paris… igen, ez annak a bizonyos Paris dinasztiának a tagja… egyszer véletlenül beinhalálta Dzsiterika testének egy darabját, és ezzel állandó telepatikus kapcsolatba került a lénnyel. Kettejük románca valóban regényekbe illik, a fedélzeten mindenki olvadozva figyelte ezt az éteri szerelmet. Értelemszerű, hogy Dzsiterika tehetségének megóvását fontosabbnak tartottam, mint a hajóm jó hírét, és a történelem engem igazolt: Dzsiterika számtalan nélkülözhetetlen tudományos szabadalommal tette élhetőbbé a Föderációt, és a népével kialakított baráti párbeszéd igencsak kapóra jött, mióta a Domínium oldalára átállt kardassziaiak ellen harcolunk ebben a háborúban.
.

— Érdekes, amit Cole-ról mond, mert ez megmagyaráz egyes-mást. — vigyorodott el kárörvendően Jast. Picard rosszat sejtően kérdezett vissza.

.

— És pediglen?

.
— Nem tudom, hallott-e már arról, hogy egy pár éve kisebb botrányt okozott egy holoszobor-sorozat, amihez Dzsiterika állt modellt. Pontosabban nem is ő, hanem az a speciálisan megalkotott kibernetikus védőruha, amit saját magának tervezett, hogy végre lecserélhesse a régi, otrombább darabot. Úgy tűnik, hogy a Paris-zal való telepatikus kapcsolata végre megértette Dzsiterikával, hogy milyen fontos is a szexualitás az emberi interakciókban. Csodálkozom, hogy a konzervatívabb Vulkáni Tudományos Akadémia nem tekintette ezt kizáró oknak.

.

Picard úgy érezte, erre nincs mit felelni. Csak szúrós tekintettel figyelte a nőt, és közben emésztgette az interfészen keresztül érkező információkat. Végül a nő volt az, aki megunta a kínos csöndet, így folytatta a beszélgetést.

.

— Rendben. Beszéljünk inkább a legénysége további tagjairól. Mi van az ikrekkel? Hogy lehet az, hogy a körülöttük kibontakozó botrányok ellenére sem próbálta meg letörni a szárnyaikat?

.

Picard keserűen gondolt vissza az esetre, és az interfész azonnal elkezdte bejátszani a vonatkozó adatokat. Tiris Jast lelki szemei előtt két magas, karcsú, megdöbbentően vonzó, szőke és kékszemű nő adathalmaza jelent meg.

.

— Kettejük közül csak Gerda Asmund bizonyult igazán végzetes csalódásnak, mert a „harmadik iker”, az enigmatikus származású, rosszindulatú és intrikus Gerdaidun bűntetteiért aligha vonhatjuk felelősségre őket. Gerda élete ellenben igazi sorstragédia, a Morgen hadnagy elleni, rasszista okokból elkövetett gyilkossági kísérlete, majd az öngyilkossági kísérlete, a tíz éves börtönbüntetése, végül a korai és tragikus halála mindenkit megrázott. Ráadásul úgy tűnik, még az emléke is átkot hoz mindenkire, aki ismerte, s az öröksége sajnos még az Enterprise-ra is elkísért: amikor Morgent, aki akkoriban az Excalibur kapitánya volt, a koronázási szertartására vittük, a Stargazer egykori hajóorvosa, a chikasaw törzsbéli indián származású, muskogeai anyanyelvű, gyászoló Carter Greyhouse éppen Gerda emléke miatt próbálta megmérgezni a herceget. Greyhouse mindig is egy csendes, zárkózott és kiismerhetetlen ember volt, hihetetlen lexikális tudással: ha nem ő lett volna a főorvosom, főgépész vagy harcművészetekben is járatos biztonsági parancsnok is lehetett volna. Hihetetlen, hogy kettejük szerelmi afférja olyan sokáig titokban maradhatott a hajón: 18 évig volt viszonyuk, de ezt még Gerda nővére, Idun sem sejtette. Idunt ellenben nem nevezném botrányhősnek, a maxiai csatáig szolgált a Stargazer-en, sőt, még manapság is gyakran összefutok vele. Szomorú, hogy a nővére emléke miatt még ma is gátolják az előléptetését, még mindig csak első tisztként szolgál, pedig velem egyidős, tehát már ő is jócskán benne jár a hetvenes éveiben.

.

A bolián nő furcsálkodó arckifejezéssel nézett végig a férfin.

.

— Úgy véli, hogy Idun rászolgálna az előléptetésre?

.

Picard lemondóan sóhajtott.
.

— Sokan nem értik meg, hogy Idun egy tiszteletre méltó, a klingon becsületkódexet a végletekig betartó nő, kettejük közül ő volt az, aki a klingon kultúra legszebb hagyományait hozta magával a hányatott gyermekkorból. Gyakran eltöprengek azon, hogy vajon az ikrekkel akkor is ennyi probléma lett volna, ha a két elárvult lánygyereket nem egy klingon katonatiszt fogadja örökbe? Mert igen, az ikrek gyakran okoztak gondokat nekem, viszont a mellettük eltöltött évek engem is megváltoztattak: amikor kineveztek az Enterprise-D kapitányává, azért harcoltam oly elszántan a klingon származású, de emberek közt felnevelt Worf Moghovics Rozsenkó felvételéért, mert benne sok szempontból az ifjú Asmundok szellemét láttam újjászületni. És ebben a választásban nem is kellett csalódnom: Worf a flotta büszkesége, a Domínium elleni háborúnk egyik kulcsfontosságú stratégája, a klingon arisztokráciához és teokratikus elithez fűződő legmegbízhatóbb kapcsolatunk. Nélküle még mindig a klingonok ellen harcolnánk, pedig az ő sorsa is felettébb hányatott: Worf akkor is kiállt az elvei mellett, amikor már mindenki más feladta volna, és egymagában szembeszállt akár az egész Klingon Birodalommal is, kockára téve ezzel minden tekintélyét és sikerélményét, csak hogy a becsületét megőrizhesse… Sőt, így utólag belegondolva, a szerencsétlen véget ért Tasha Yart, a barbárságba süllyedt emberi űrgyarmatról, a Turcana III. New Paris-kolóniájáról származó amazont is elsősorban azért vettem fel biztonsági főtisztnek, mert annyira emlékeztetett engem a fiatal Asmundokra.

.

— Értem. — summázta röviden a tanulságot Tiris Jast.
.

— Dehogy érti! — vágta rá gyorsan Picard, ahogy letépte fejéről az interfész-pántot. Normál esetben nem szokta hagyni, hogy idáig fajuljanak a dolgok, kapitányként épp arról vált híressé, hogy soha nem engedte, hogy az ellenségei érzelmileg provokálják őt. Most azonban érezte, hogy épp a jóhiszeműségével és a bizalmával éltek vissza, csőbe húzták, majd ott támadták meg, ahol a legsebezhetőbb: a magánéletében. — Ha értené, nem faggatna engem ilyenekről! Ki mindenkit akar még a fejemre olvasni? Elisabeth Wu főhadnagyot, a kicsit túlságosan is merevre sikeredett másodtisztet, aki aztán elhagyta a Csillagflottát, hogy terepre kiküldött kultúr-antropológusként az idegen civilizációk mindennapi életét kutathassa, de akit én mindmáig úgy jegyeztetek, mintha csak hosszúra nyúlt szabadságon lenne? Vagy Phygus Simenont, a Gnála bolygóról származó főgépészt, aki abban a megtiszteltetésben részesült, hogy kitűnő sportteljesítményeinek köszönhetően ő lett a nemzőatyja szülőfaja egy egész generációjának, amikor legyőzte gyíkszerű fajtársait a termékenységhez fűződő rituális versenyeken, így bizonyítván, hogy valóban ő az alfa hím; de aki csak úgy juthatott el időben a versenyre, hogy én megtagadtam egy parancsot és megváltoztattam a Stargazer őrjáratának útvonalát? Vagy Dikembe Ulelot, akit eleinte skizofrénnek hittünk, később azonban kiderült, hogy valóban egy idegen hatalomnak kémkedik? Peter ”Pug” Joseph-et, aki évtizedekig volt a biztonsági főnököm, aztán bevallotta, hogy eltussolt számos olyan esetet, amikor az ő felelősségéből haltak meg emberek, és hogy végig súlyos alkoholproblémákkal küszködött? Az írástudatlan xenexi szabadságharcosból és önjelölt prófétából lett Csillagflotta-kapitányt és fenegyereket, az életveszélyesen vakmerő MacKenzie Calhount, vagyis a Calhoun városából származó M'k'n'zy-t, aki azt a kétes dicsőséget vívta ki magának, hogy mindmáig ő a Csillagflotta legtöbb fegyelmi megrovásban részesülő tisztje? Will Rikert, akinek már az apja is üldözött embernek számított, és aki fiatalkorában részt vett az illegális Pegasus-fiaskóban, ezzel alapozva meg a karrierjét? Hisz mióta Riker megkettőződött egy transzporterbalesetben, és a hasonmása fogságba esett a Kardassziaiknál, mint valami terrorista, azóta a mi Rikerünket is folyamatosan ellenőrzés és megfigyelés alatt tartja a Csillagflotta Hírszerzés, nemrég még a jóhírét is fel kellett adnia, hogy egy fél évre renegátnak nyilvánítsák, csak hogy egy titkos küldetés során moshassa tisztára a nevét. Vagy célponttá akrja tenni Data főhadnagyot, az infantilis, de zseniális androidot, aki tavaly fényt derített a Föderáció mesterséges intelligenciákkal szembeni politikai összeesküvésére? Geordi LaForge-ot, aki úgy lehetett a Csillagflotta zászlóshajójának, az Enterprise-D-nek a kormányosa, majd később főgépésze, hogy születése óta vak, és csak a különleges kibernetikus implantátumai miatt képes érzékelni a világot? Azt a LaForge-ot, akinek a Csillagflotta fejesei parancsba adták, hogy a VISOR-ját kötelessége lecserélni a jóval beszűkültebb érzékelést biztosító kibernetikus szemekre, mert a VISOR adását képesek lehallgatni az ellenségeink, ahogyan azt például az Enterprise-D elpusztításakor is megtették? Vagy szememre hányja a bédzsori menekült Ro Larent, aki lelkiismeretbeli okokból elárult engem és a Föderációt, majd csatlakozott a partizánháborút vívó Maquis-hoz? A több generációs marslakó családból származó Sean Hawk hadnagyot, akit beszervezett a hírszerzés legsötétebb szakadár ügyosztálya, és akinek a homoszexuális élettársa, a trill Ranul Keru ma is felettébb gyanús ügyletekben vesz részt az anyabolygón, ahol jelenleg ő a szimbionták barlangjainak az egyik őrzője? Ismét boszorkányüldözést rendez, amiért én voltam Locutus, a Borg szóvivője? Vagy, mert egy időutazás során megváltoztattam a Gorn történelmet, s így lehetséges, hogy a Cestus III ma az egyik legfontosabb föderációs gyarmatvilágunk, holott az eredeti idővonal szerint lakatlannak kéne lennie? Hogy futni hagytam több tiszteletreméltó kalózt? Hogy az Enterprise-D majdnem mindegyik főgépészét, Sarah MacDougal-t, Michael Argyle-t, Charles Logan-t, és Leland Lynch-et is meggyilkolta egy megállíthatatlan zortai sorozatgyilkos, a hajó hajdani építőjének a lánya, egyedül Geordi LaForge maradt életben? Hogy közöm van Kirk halálához és föltámadásához? Netán, mert későn vettem észre, hogy a Worfot felváltó biztonsági tisztem, Linda Addison valójában egy alakváltó váltott gyermek? Mire jó ez az egész sárral dobálódzás? Tehetséges, szépreményű és különleges tiszt volt mindahány, persze mindegyikük életében találhatunk sötét foltokat, ha nagyítóval keressük, de hát eddig azt hittem, hogy épp az a lényege az ilyen önéletrajzok megjelentetésének, hogy felülemelkedjünk a hasonló alantas ösztönökön! Maga nem a hivatalos életrajzomat akarja megírni, maga átvilágít engem!

Úgy tűnik, az indulatos megnyilvánulással végre sikerült kimozdítani Tiris Jastot a szenvtelen távolságtartásból. Sietve egyenesedett ki, és ő is levette a homlokáról az interfészt.

.
— Felháborító ez a gyanúsítgatás! Én itt a lelkemet kiteszem annak érdekében, hogy objektív, mégis szimpátiakeltő életrajzot szerkesszek magáról, erre ön mit csinál? Alaptalan rágalmakat vág a fejemhez! — a nő olyan hangon visítozott, hogy a fedélzet több nyaralója is értetlenül nézett feléje. — Hát nem érti, hogy amit teszek, az a szükséges rossz? Hogy csak azokat a kérdéseket teszem fel most, amit mások is fel fognak tenni, ha ez az anyag így megjelenik a köztudatban? A maga életrajza koránt sem olyan makulátlan, ahogyan azt hiszi! Fiatal korában a Picard név egyet jelentett a parancsmegtagadással és az ok nélküli lázadással! Arlen McAteer admirális, aki a korszak Csillagflottájának egyik legmeghatározóbb személyiségének számított, úgy emlékszik vissza önre, mint élete legnagyobb fejfájására. Ez ugyanaz az ember, aki útjára bocsátotta a Csillagflotta akkori zászlóshajóját, az Enterprise-C-t, Rachel Garrett kapitány parancsnoksága alatt. McAteer neve még ma is fogalom, egy élő legenda! És az ő önéletrajzában külön fejezet beszéli el a Stargazer körüli botrányokat, mint egy ellenpéldát Garrett kapitány áldozatos szolgálatára. Ezért nem világos, hogy végül hogyan is lett éppen ön a Csillagflotta következő két zászlóshajójának a parancsnoka? Picard fogcsikorgatva nézett a bolián nőre.

.
— Ez hiba volt.

— Micsoda? — kérdezte Jast.

— Hogy McAteert emlegette. — Picard egész közel hajolt a nőhöz, hogy a bámészkodók ne halhassák, miről is vitáznak. Így csak Jast hallhatta az összeszorított fogai közt szűrt szavakat. — McAteernek ma nagy kultusza van, így csak kevesen ismerik fel, hogy milyen aljas és gerinctelen ember is volt valójában, akit csak a munkássága során kialakított személyi prelatúra éltet tovább. A saját barátaim segítségével akart elpusztítani engem, besúgókat és revizorokat eresztett rám, éveken keresztül üldözött, pedig kezdetben mindent megpróbáltam, hogy a kedvére tegyek. Egyszerűen zsigeri gyűlöletet érzett irántam. De hát ő volt az admirális, én meg csak a pályakezdő kapitány. És az emberi természet bizony még ma is olyan, hogy a ranghoz, a sikerhez és a hatalomhoz az erkölcsi fölény képzetét társítja. Ezért hát a történelem őt fogja igazolni.

.

— Egy migbsa mondja egy kalumnak, hogy nagyfejű! — fortyant fel Tiris Jast. — Ne mondja nekem, hogy magát csak a két szép szeme miatt nevezték ki az Enterprise kapitányának! Különösen azok után, ahogyan távoznia kellett a Csillagflottából! Hadd frissítsem fel az emlékezetét: a Stargazer egy azonosíthatatlan típusú hajóval találkozott a Maxia Zeta rendszerben. Az érkezése felkészületlenül érte a legénységet, ezért a Stargazer védőpajzsok és aktivált fegyverek nélkül közelített feléje. Az ismeretlen hajó, amit később egy ferengi felderítőként azonosítottunk be, a feltűnése pillanatában tüzet nyitott, és egy véres csatában működésképtelenné tette a Stargazert, a legénység számos tagja odaveszett. A túlélőket mentőkabinokban evakuálták, a csillaghajó ellenben magatehetetlenül sodródott tovább a nyílt világűrben, a mentőcsapatok később meg se találták, feltételezték, hogy belezuhant egy gázóriás légkörébe. A hadbíróság hosszú napokig tárgyalta az esetet, mert aligha volt még rá példa, hogy egy csillaghajó mindenestől elvesszen, miközben a 700 fős legénysége nagyobbrészt megmenekül, és bár végül tisztázták önt a vádak alól, mégis önként kérte a leszerelését, majd elhagyta a Csillagflottát. Ha ezt így leírom, sokan meg fogják kérdezni: „Hogy lehet az, hogy kilenc évvel később mégis a „nagy öreg” Picardot nevezik ki a Csillagflotta zászlóshajójának az élére?” Az Enterprise kapitányának lenni nem egy közönséges hivatali kinevezés, aki ezt a hajót vezeti, az szükségképpen ikonfigura: a Föderáció minden médiája és polgára ráemeli a tekintetét. Ha ennyien üldözték magát, ha ennyi előítélet és bukás kísérte a karrierjét, akkor mégis hogyan lett ön az a tiszteletreméltó és bálványozott Jean-Luc Picard, akinek a neve ma már fogalom, akinek az alakját ennyi legenda kíséri? Hát árulja már el nekünk, egyszerű halandóknak is a titkot, miként válhat valaki bukott angyalból a mennyei seregek zászlósurává?

.

Picard megengedett magának egy szarkasztikus mosolyt. Kezdte megérteni, miről is szól ez a párbeszéd.

.

— Az igazat akarja hallani?
.

— Igen, hisz éppen ez lenne az egész interjú lényege! — fakadt ki Jast.

.

Picard lassan, kimérten bólintott, mintegy csak magának nyugtázván valamit.
.

— Ám legyen: íme az igazság. Mint azt bizonyára tudja, miután a Stargazert elvesztettem a maxiai csatában, a Csillagflotta fejesei olyan kirakatpert rendeztek, hogy ráébredtem, nem igen maradt jövőm a Csillagflottában. Még az akkori szeretőm, a katonai ügyész Phillippa Louvois is megpróbált lejáratni engem, s a leggyomorkavaróbbnak az egészben azt találtam, hogy csak magamat okolhattam ezért: Phillippa olyan bizalmas információkat olvasott a fejemre a tárgyalóteremben, amiket előzőleg az ágyban szedett ki belőlem; feldobott engem a siker és a karrierje érdekében. De hát ez is része az emberi természetnek! — itt Picard egy pillanatra elmerengett. Eszébe jutott ugyanis, hogy Louvois a Tellar bolygón nőtt fel, így sajátos etikáját meghatározta a Hangok Háborúja is, mégsem hitte, hogy pusztán ennek az idegen kultúrának a számlájára írhatná a történteket. — A további botrányokat elkerülendő leszereltem, és inkább régi gyermekkori vágyamat teljesítettem be, amikor egy rövid kultúrantropológiai kutatóutat követően beiratkoztam az Alpha Centauri Egyetem Régészeti Fakultására. Itt a diploma megszerzése után vendégprofesszorként tanítottam, majd részt vettem egy régészeti expedícióban, aminek az volt a célja, hogy feltárja a 250 millió évvel ezelőtti Nagy Kihalási Esemény, egy csaknem 150 millió évig tartó, űrjáró civilizációk tízezreit megsemmisítő Sötét Korszak, a Tejút-galaxisi történelem talán legfélelmetesebb rejtélyének kiváltó okait; csak több, mint egy évtizeddel később értettem meg, hogy titokban Guinan manipulált engem, hogy elmenjek erre az útra, mert ő már ekkor tudta, hogy ez az eseménysor fog engem visszajuttatni a Csillagflotta kötelékébe. — ekkor Picard egy pillanatra elmerengett. Csak most tudatosult benne, hogy Guinan kulcsszereplője volt élete mind a két legnagyobb természetfeletti szerelmi kapcsolatának, mert Guinan lelki húga, a rendhagyó pszichikus képességekkel megáldott Shgin faj több száz éves, utolsó túlélő tagja, Delcara egy természetfeletti minta-felismerő, jövőbelátó ösztön segítségével jutott el Picardhoz már akkor, amikor ő még csak az Akadémián tanult, majd telepatikus képességeivel egyengette a karrierjét egészen addig, amíg Picardból a Borg szóvivője, Locutus nem lett. Később Delcara az ő régészeti és űrjáró szaktudását kölcsönvéve jutott el a Tejút-galaxis határain túl várakozó mesterséges naprendszerbe, ahol egy történelem előtti faj annak idején megalkotta a Végítélet Gépezeteit, a mindenható Bolygófalókat. Emlékezett arra a titáni, egész naprendszereket megsemmisítő hadjáratra, amikor a hajóval egybeforrott önmagát Vendettává átkeresztelő Delcara az általa irányított, a létből is kifakulni készülő, élőlényként viselkedő Ítélethozó fedélzetén összecsapott a Borg flottájával, amit a félfülű ferengi kalózkapitányból lett új Borg szóvivő, a Vastator irányított. Út közben majdnem megsemmisítették a teljes Tholiai Gyülekezetet, annak minden galaxisközi és dimenzióközi utazásra képes hadiflottájával együtt. A Csillagflotta helyszínre érkező hajói, köztük az Enterprise-D csak statisztáknak számítottak ebben az engesztelhetetlen háborúban, amit valóságos félistenek vívtak, míg teljesen fel nem emésztették egymást. Ennél már csak az a pár évvel későbbi összecsapás volt hátborzongatóbb és valószínűtlenebb, amit a Borg egy másik, romulán származású szóvivőjével, a Vox-szal vívtak a Tejút-galaxis magjában, az átmenetileg Enterprise névre átkeresztelt Defiant-osztályú, Borg hajtóművek által üzemeltetett űrnaszád fedélzetén (az Enterprise-D lezuhanása után, de még az Enterprise-E elindítása előtt), merthogy a Vox, vagyis Datin, egy csinos, de határozott romulán parancsnokasszony korábban a szeretője volt Salatrel parancsnokasszonynak. A szeparatista Salatrel a legendás romulán hadvezérnek, az első teljesen álcázott romulán csatahajó fedélzetén hősi halált halt Kerasnak, és az ő még gyermekként Praetorrá tett, de James Tiberius Kirk miatt kegyvesztetté vált fiának, a klingonokkal szövetkező Gaius-nak volt a leszármazottja. Salatrel és a vele szövetkező Datin még Borg szóvivőként is pont olyan alattomos és manipulatív volt, mint a legtöbb romulán, az ő együttműködésük volt az egyetlen Borg-hadművelet, amiben a Borg titkos terveket, diplomáciai megoldásokat és megtévesztő hadműveleteket alkalmazott. Persze Datin/Vox is megpróbálta elcsábítani Picard-ot, pedig az asszimilált lény akkor még nem vált Borg királynővé, csupán ugyanolyan szóvivővé, mint Locutus... Ezt a kis személyes megvilágosodást persze Picard nem kívánta felfedni Tiris Jast előtt. — Nem tudom, ismeri-e az ügy részleteit, mert a Föderáció államapparátusa elvileg titkosította a legtöbb adatot, mindenesetre a történet röviden a következő: az egyik elfeledett, mitikus hírű óceánbolygó jégburkában találtunk egy láthatatlan meta-matériákból épített, túlvilági űrjárművet, ami az általunk ismert fizikai valóságon kívül létezett, és ami a mi felesleges energiáinkból táplálkozott, mint valami kinetikus vámpír. A gépezet belseje egy ponton összeroncsolódott, egy mindezidáig ismeretlen technológiájú stázismezőnek köszönhetően, ami egy elfeledett, történelem előtti világ egy darabját fagyasztotta be az időbe, a buborék tartalmához még egy Q sem férhetett volna hozzá különleges előkészületek nélkül. Mi ezt nem tudtuk, ezért óvatlanul belekontárkodtunk, majd véletlenül felrobbantottuk a mezőt, és ezzel megöltük a foglyait. Ám az egyikük csodával határos módon mégis életben maradt. A fajának mércéje szerint még csitri, de a valóságban már biológiailag is több százezer éves hölgy egy éteri szépségű, géntervezett, de amnéziás humanoidnak bizonyult, akit megpróbáltunk beilleszteni a mi világunkba... és én, szégyellem bevallani, de minden etikai berzenkedésem és igyekezetem ellenére is beleszerettem. Mondhatjuk úgy is, Beethovent plagizálva, hogy ő lett az én Halhatatlan Kedvesem. Mivel az eredeti személyazonosságát képtelenek voltunk kideríteni, elneveztem Arielnek, Shakespeare karaktere nyomán, és egy rövid ideig igazán boldogan éltem az oldalán. — egyszer, pár évvel az eset után Gilaad Ben Zoma kifejtette, hogy a bibliai régészetben Ariel, Isten Oroszlánja valami egészen mást jelent: olyan mitológiai állat lehetett, aminek a hátán ott trónolhatott a láthatatlan Isten, mint egy angyalformájú oltáron. Gilaad persze később is figyelemmel kísérte Picard régészeti karrierjét, mert a kapitány még az Enterprise-D parancsnokaként is számtalan paradigmaváltó felfedezést tett: Yla Művészeinek világűrben sodródó, tízezer éves, természetellenes geometriájú Múzeum-Mauzóleumát például Data segítségével tárták fel, pedig a múzeum őrületet és hátborzongató halált okozott mindenkinek, aki megközelítette. Egy másik közös történelmi jelentőségű leletük, a legendás hírű Faltos bolygó egy párhuzamos mikrouniverzumban rejtezett, amit csak bizonyos együttállások hatására lehet megközelíteni. Az Alpha Pintara naprendszerben a sármőr csempész, Okona által csak véletlenül felfedezett, távolról láthatatlan, álcázott holografikus nekropolisz-bolygó teljes egészében egy kifinomult technológiai délibábnak bizonyult, ami egy rég halott uralkodó dicsőségének állított interaktív emléket. A Scotty által véletlenül megtalált Dayson-szféra belsejében rejtőző civilizációkat egy hortai régészeti expedíció kíséretében fedezték fel újra, mielőtt a kozmikus méretű, de bizonyos értelemben önálló intelligens lényként viselkedő alkotmányt elpusztította volna egy arra haladó kóborló neutron-csillag, amit talán a Borg lőtt ki rá. Emlékezett az örök dél fényében fürdő titáni Dayson-felszínre — amit a szféra központi napja körül keringő Anyavilág éjszakai égboltjáról mustrált végig —, s a relikvia-bolygó felszínét tükrőző kicsiny "tavacskákra", amelyek alapkerülete egyenként is nagyobb volt, mint a Neptun bolygó keringési pályája a Sol körül. És a Dayson-szférákon belüli újabb Dayson-szférák, az ezernyi egzotikus civilizáció, például az üvegből növesztett tengeri csillagokra emlékeztető, világűrben cirkáló Noé-bárkák, a Platón Atlantiszához hasonló gyűrűváros felett elszálló sugárhajtású sárkány-madarak, a gőzmeghajtású számítógépekkel kísérletező humanoidok, s végül az önálló univerzumnyi szféra, amint egy atomnál is kisebb objektummá zsugorodik a helyi Apokaliszis záróakkordjaként, magával ragadva az évszázezredekig elélő horta tudósokat. Aztán ott volt a Tejút-galaxis spirálkarjai közti senkiföldjén vadászó Intellivore, a magát lakható bolygónak álcázó, a Peremvidék csillagai közt cirkáló parazita — e lélekfaló förmedvény tevékenységének kielemzése újraértelmezte a Nagy Rihannsu Népvándorlás és a romulán magvilágok történetével kapcsolatos ismereteket. A thanetiai Pyrohelion, az intelligens üstökös ötezer évenkénti újrafelbukkanása egy egész civilizációt döntött romba, mielőtt Picard és csapata meg nem fejtette az ősi jeleket. A nyomtalanul eltűnt Columbia, az ős-Enterprise testvérhajójának megkerült űrsiklója a legváratlanabb helyen tűnt fel ismét, amikor Picard nyaralásképp egy elveszett civilizáció templomait segített feltárni, közvetlenül azután, hogy visszajött az emigráns Spockkal való tárgyalásairól a Romuluszról. A Bédzsor melletti Rosszföldek ionviharaiban, a Halál Völgyében egy egész kísértettflotta rejtezik, ami ki- és becsúszík a dimenziók közti hasadékban, különböző alkatrészeit és utasait fedvén fel így a külvilágnak: ez a flotta azonban a jövőben épül majd meg, és kerül ebbe a pokoli kelepcébe, így a hajókat fosztogató kincsrablók(köztük a titkos küldetést teljesítő Picard) egy eljövendő esemény régészeti leleteit lophatják el. És persze ott van Picard öreg mestere, Galen, meg az ő végzetes géntérképészeti akciója, amivel végre bizonyította a humanoidok evolúciójába beavatkozó Felvigyázó és Ősszülő fajok létét. — Idővel azonban visszatértek Ariel... vagyis a tolmács-békefenntartó Giriaenn eredeti, évmilliók óta szunnyadó emlékei, bár ezt sajnos elég későn vettem tudomásul. Az emlékek visszatérésével a nő, akit szerettem, semmivé foszlott; a helyébe lépő ősöreg és megkeseredett lény pedig fajtársaival, a végső kihalásból feltámasztott manraloth faj tagjaival együtt a Föderáció teljes elpusztítására törekedett. Ismét az történt, hogy az ösztöneim vezettek félre, és a manralothok a belőlem kiszedett információk segítségével próbálták működésképtelenné tenni az egész Csillagflottát. Így hát kénytelen voltam magányos keresztes háborút vívni ellenük, egyenként kutattam fel és vadásztam le őket, egy különleges akciócsoport vezetőjeként. Az utolsó leszámolást egy fekete lyuk eseményhorizontjába rejtett könyvtár felett vívtuk: ha ezt megszerezték volna, az univerzum minden titka a kezükbe hullott volna, és az információ bizony hatalom. — Tiris Jast nem tudhatta, de Ariel árulása után Picard teljesen szétesett, különösen, mert a katasztrófa előestéjén már a közös családot, a közös gyerekeket tervezték. Csak Data, majd később az ifjú Deanna Troi önzetlen segítségének köszönhette, hogy nem őrült meg teljesen, amikor a mintaszerű bürokratából lett első tisztje, az azték (vagyis nahuatl) származású Quetzalxochitl "Sally" Vejar parancsnok asszony hazahozta őt és a U.S.S. Portia-t a hadművelet központjául szolgáló titkos csillagbázisra. Itt aztán különféle módszereket talált az indulatai levezetésére, Ariel természetfeletti képességei által manipulált érzelmei kordában tartására: lovagolt a hologram-fedélzeten, vívott, űrvitorlázott, rengeteget olvasott. Egy ideig kényszert érzett, hogy egzaltált hangnemű szerelmes verseket írjon egy bizonyos Celeste-nek, Ariel irodalmi hasonmásának, akit a költeményekben az elhunyt feleségének nevezett. Ezeket a verseket természetesen senkinek sem mutatta meg, még Beverly Crushernek sem, de az Enterprise-D elindulása után is elő-előfordult, hogy különleges helyzetekben titokban az ő képzeletbeli Celeste-jéhez fohászkodott. "Istenem, az irizáló pillangószárnyszerű fraktálgeometriai mintákkal ékes, finom pikkelyes bőre, a haja illata, a kacaja, ahogy együtt bolondoztunk... " ekkor Picard észbe kapott, és inkább a történetet folytatta: — A hadművelet részeként ismerkedtem meg a vulkanita ex-admirálissal, T’Pragh szenátor asszonnyal, aki akkortájt az operációt felügyelő parlamenti bizottság vezető tisztviselője volt, és aki épp ezekben az időkben készült indulni a választásokon a Föderáció elnöki székéért. Így lettem én katonai szaktanácsadó T’Pragh elnök asszony kabinetjében, és hűségesen szolgáltam őt a tzenkethiek és a Karneol Trónus elleni háború minden hadműveletében. — itt Picard lelki szemei előtt felrémlettek a Karneol Trónus szolgálatában álló, vallásos ideológia által motivált gályarab-legénység vezette hadihajók emlékei, a parancsnoki hidak közepén úszkáló, színváltó, tintahalszerű navigátorok, akiknek a testét csonttaréjos-exoszkeletonos katonatisztek és elnyújtott arcú, nyakukban rabszolgaláncot viselő adminisztrátorok figyelték. Egy földi politikai elemző a janicsárokhoz és az Ottomán Birodalom uralkodói elitjéhez hasonlította őket. — Hálából kaptam meg a készülő új Enterprise kapitányi posztját, a teljes rehabilitációval együtt. Vége a történetnek. Ez a nagy titok. De abból, hogy ennyire intenzíven érdeklődik utána, arra következtetek, hogy az ön küldetése is részben magánjellegű: jól sejtem, hogy a Föderáció jelenlegi bolián elnökének, Min Zife-nak a kezét érezhetem benne? Hogy ő akar valamiképp fogást találni rajtam, az előző kabinetek hűséges emberén?

Tiris Jast arcát elöntötte a kék vér, ennek következtében most majdnem lilának látszott.

— Hát ez már tényleg túlmegy minden határon! Mi ez a rasszista feltételezés, hogy én, csak azért, mert bolián vagyok, és prominens tagja vagyok a Földön élő boliánok közösségének, szükségképpen Min Zife ügynöke vagyok!?!

— Tán nem így van? Hisz ki másnak állna érdekében, hogy ilyen eszközökkel és kapcsolatokkal vájkáljon a múltamban? — kérdezett vissza Picard, aki szúrós szemekkel állta a bolián nő villámot szóró tekintetét. Ha még mindig rajtuk lett volna a VV interfész, Tiris Jast most annak a Milan Kundera regénynek a hivatkozásait láthatta volna, amit Picard előző este, lefekvés előtt olvasott. A könyvet Data helyettese, Miranda Kadohata küldte neki, aki pár hónapja, még a tragikus Gorn-krízis előtt tért haza a Cestus III-ra, hogy egy kislányt szüljön a férjének, aki nyelvész és irodalomtudós volt. Kadohata és Picard között igencsak rendhagyó bizalmi viszony alakult ki az évek során, ugyanis Picard még emlékezett rá, hogy a nő és a családja csak azért létezik, mert ő egy pár éve egy időutazás során beleavatkozott az eseményekbe, és ezzel megváltoztatta a történelmet (addig a Cestus III egy lakatlan bolygó volt); mire visszatért a múltból, Miranda már ott várt rá az Enterprise fedélzetén. Persze Picardon kívül mindenki úgy emlékszik vissza, mintha a nő mindig is létezett volna. — Hacsak nem a Csillagflotta Alapító Okirat tizennegyedik cikkelyének harmincegyes szekciójához van köze az egésznek…

.
— Erre inkább nem is válaszolok! — vágta rá fagyosan a nő, azzal lenyúlt, összeszedte a cuccait, majd sarkon fordult, és egyedül hagyta Picardot a gondolataival.

.

A magára maradt Picard fejében pedig egyre csak az a beszélgetés járt, ami ezt az egész mizériát elindította:

.

— Tudod Jean-Luc, ezekben a vészterhes időkben a Csillagflottának szüksége van a feddhetetlen ikonfigurákra! A média valósággal ki van éhezve az olyan régi vágású hősökre, mint amilyen te vagy! Ha most egy könnyen emészthető holoregényben megjelentetjük a hivatalos életrajzodat, azzal nem csak egyszerűen a Csillagflotta zászlóshajójának csinálunk jó reklámot, de egyszersmind azt az üzenetet juttatjuk el a civil szférába, hogy még mindig vannak tisztek, akikre számítani lehet. A polgároknak tudniuk kell, hogy még mindig vannak emberek, akik felül tudnak emelkedni ezeken a paranoid időkön, akikben feltétlenül meg tudunk bízni. Ez a munka teljes embert kíván, most nem oszthatod meg a figyelmedet a hajó felújítási munkálatai és a mélyinterjúk között. Will Riker majd helytáll helyetted a fedélzeten!

.

„Hát igen! Ez itt a szép új Föderáció…”

…

Egy fél órával később a bolián nő meztelenül állt a kabinjában, a padlótól a plafonig érő tükör előtt, és épp a lila kontaktlencséket vette ki a szeméből. Az alóluk előtűnő valódi írisze aranyszínben ragyogott, rajta hópehelyszerű kristálymintában elhelyezkedő nyolc fekete folttal. Ősöreg, égő tekintetű szemek. Ezek a szemek sokkal többet láttak a világból, mint amit a legtöbb halandó képes elviselni. Egyszer csak felcsendült a fali kommunikációs egység diszkrét mechanikus hangja:

— A kívánt titkosított vonal életbe lépett, a tárcsázott fél készen áll a beszélgetésre.

— Hallgatom. — válaszolta a nő, mire a tükör egy darabja négyszögletű képernyővé alakult át. A szoba lakója előzőleg már átprogramozta a lakóblokk számítógépes rendszerét, és kicserélt néhány hardvert is, csak hogy bizonyos lehessen benne, hogy a rendszert nem lehet lehallgatni, és senki nem tudja visszavezetni az adást épp ebbe a kabinba. Ha valaki mégis megpróbálja nyomon követni a többszörösen átirányított kommunikációs csatornát a számítógépes hálózatban, a biztonsági MI-k törlik a kapcsolatot, még mielőtt a lehallgatók három elterelő pont távolságba jutnának.

Ezzel együtt sem akart kockáztatni. A pillanat töredéke alatt, még mielőtt a képernyő megjelenhetett volna, az anyaszült meztelenül álló bolián nő alakja hírtelen elmosódott, ezüstös hajat és csápokat növesztett, végül a helyét egy furcsa testhez álló bőrruhába öltözött andoriai shen vette át, akinek a szemét furcsa, szürkehályoghoz hasonlatos hártya takarta. Ez a nő lépett a vonal túloldalán várakozó számítógép generálta alak, egy fiktív vulkanita karakter elé. A szimulált vulkanita alak, „T’Prana” egy előzetes egyezmény szerint Alynna Nechayev tengernagy kommunikációs filter-személyiségeként funkcionált.

— Gondolom, okkal borította fel a napirendemet? — kérdezte köszönés helyett a vulkanita/tengernagy. — Hogy áll a célszemély előkészítésével?

— Úgy tűnik, gyorsabban haladok, mint ahogyan azt reméltem. — válaszolta az andoriai. — Valószínű, hogy a hivatalos önéletrajzból már semmi sem lesz, és számítson rá, hogy a „Kis Kopasz” hamarosan felhívja önt, hogy felháborodását fejezze ki, amiért az „óberhé” csapdába csalta, és követelni fogja, hogy azonnal vessen véget ennek a nem hivatalos „üdülésnek”.

— Természetesen tagadni fogom, hogy tudomásom lett volna a dologról. Ha valaki utána néz, észre fogja venni, hogy egy azonos nevű „riporter” valóban létezik, és valóban szoros kapcsolatot ápol a „Nagy Kopasz”-féle frakcióval. — az előre megbeszélt jelszavak szerint a „Nagy Kopasz” Min Zife-ot jelentette, a Föderáció jelenlegi, bolián származású elnökét, aki valóban jól ismerte az igazi Tiris Jastot. Az „óberhé” az Admiralitás beceneve, a „riporter” pedig flottatisztet jelölt.

— És pontosan ez volt a cél. — válaszolta az azúrkék bőrű nő. — A mai incidens után már a „Kis Kopasz” is heves ellenérzéseket fog táplálni a „Nagy Kopasz” rezsimje iránt. Idővel készen fog állni, hogy csatlakozzon ügyünkhöz.

— Értettem. — válaszolta az admirális/vulkanita. — Jó munkát végzett. Amilyen hamar csak tudja, hagyja el a helyszínt… Jut eszembe… Van még valami, amiről jó, ha tud: a Centauruson terrortámadás történt, minden helyi irodánk megsemmisült. Az egész úgy kezdődött, hogy a kémelhárítás beszállított kihallgatásra egy helyi lakost, valami Ngarimut, akiben időzített bűnvallató vírus lappangott. Mire ráébredtek, hogy mi az ábra, a naprendszer összes hírszerzője megfertőződött. Pár órán belül bele is haltak, s a kirendeltségeink számítógépes védelmi rendszere elrendelte a teljes karantént, majd az önmegsemmisítést. Csak remélni tudjuk, hogy ezzel még időben sikerült megállítani a járvány terjedését! Az volt az egyetlen szerencsénk, hogy a támadás a Centaurus-on történt! — beszélgetőpartnere értette az utalást, hisz a bolygó vérzivataros múltjában a Ragályháborúk Korszaka jelentette azt a fordulópontot, amikor az egymással háborúzó helyi miniállamok kontrolálhatatlan biológiai fegyverekkel támadtak egymásra, ezért az egész planétára kiterjesztett fennhatóságú Járványügyi Hivatal átvette az irányítást, és egyfajta Világállammá vált, ami különféle eljárásokat dolgozott ki a hasonló incidensek jövőbeli elkerülése érdekében. — Egy másik bolygón hasonló helyzetben talán esélyünk sem lett volna a védekezésre! A Domínium ezúttal is lépéselőnyben volt hozzánk képest. Ezért is ilyen fontos a mi munkánk! T’Prana vége! — azzal bontotta a vonalat, és a fali képernyőn a Föderáció sematikus címere jelent meg. Az „andoriai” nő tisztában volt az elhangzott mondatok súlyával: a bűnvallató vírust egy mostanában egyre befolyásosabb, az összeomlott Thallóniai Birodalom romjain terjeszkedő, fanatikus szekta igehirdetői terjesztették el a Galaxisban, akik egy Xant nevű isten vétkező híveinek tartották magukat, s a genetikailag tervezett járvány a modern orvostudomány által ismert leghalálosabb végítélethozó fegyvernek számított, merthogy célirányosan lehetett programozni, kit öljön meg, hol és mikor.
.

A bőrruhába öltözött andoriai shen alakja egy pillanat alatt szertefoszlott, helyette egy hasonlóan vonzó, de valamivel alacsonyabb és mogyoróbarna bőrű nő állt a tükör előtt; meztelen testének intimebb szféráit apró, érzéki, színes tollpihék takarták, és egy szivárványszín tollakból álló ripacs fejéket viselt haj helyett is. A nő egy mitikus faj egyik utolsó képviselőjének bizonyult: aki most a tükör előtt szobrozott, nem volt más, mint egy khameloid alakváltó, a Csillagflotta Hírszerzésének talán legkülönlegesebb ügynöke.

A valódi nevét csak igen kevesen ismerték, és még kevesebben értették meg e név jelentőségét: Martia.