Star Trek - AQ: Ötödik fejezet

V.

„Mi van, ha ez nem a Valóság? Mi van, ha ez az egész csak egy álom? Mi van, ha mindez csak illúzió, és én még mindig a Thalos IV-en vagyok, a Ketrecben, ahol a túlfejlett agyú idegenek vizsgálják a gondolataimat, és szürreális telepatikus álomvilágokba zárnak, az ébredés reménye nélkül?” — gondolta Christopher Pike, ahogy zuhant a végtelen, forma és alak nélküli mélységben. Legszívesebben felkacagott volna, mint mindig, ha az elveszett múltjára, az élettelen életére gondolt. — ”Vagy ilyen a Halál?”

.
Időről időre képek villantak fel előtte. Ezek éppoly valóságosaknak tűntek, mint azok a tárgyak, amik akkor vették őt körbe, amikor pszichogramként járt-kelt a világban.

.
Az egyik pillanatban a 11-es Csillagbázison ült a székprotézisében, és az ablakon keresztül nézte a holdfényes éjszakát, a város fényeit, a kalapos gombához hasonlító épületek közt fel- és leszálló űrjárműveket, no meg azt a vörös hajú lányt, aki a szemközti épületben meztelenül táncolt egy lakásban az ablak előtt. Sejtette, hogy a dolog nem véletlen, és valaki titokban direkt úgy szervezte a dolgokat, hogy az a lány minden este ott táncoljon. Néha bejött Mendez flottafelügyelő is, hogy megmutassa az épp aktuális szolgálati beosztást, amiben még mindig ki volt írva a neve, mintha még mindig aktív tagja lenne az állománynak. Kedves gesztus volt, különösen, ha belegondolunk, hogy Mendeznek, a Csillagbázis parancsnokának mennyi dolga lett volna még ezen kívül is, bár mindketten tudták, hogy az igyekezet teljességgel hiábavaló: Pike testi-lelki nyomorék volt, a sugárbetegség teljesen elpusztította az idegrendszerét, a székprotézisbe épített létfenntartó gépek nélkül még lélegezni sem tudott volna. A külső információk még mindig eljutottak az agyába, ami képes volt összefüggően gondolkodni, de reagálni már nem tudott, még csak válaszolni sem bírt Mendeznek, hogy megmondhassa neki, mennyire hálás ezekért az apró gesztusokért. ”Lassú haldoklás az élet.” — gondolta. Néha bejött az egyik kadét is, akinek megmentette az életét azon a sorsdöntő utolsó bevetésen, hogy felolvasson valami könyvből, vagy csak, hogy elmesélje a legújabb pletykákat. Egyetlenegyszer pedig Mia Colt is benézett, aki immáron az Exeter kapitányaként szolgált, miután évekig vezette a Bozeman tudományos részlegét. Ugyan az egykori félénk szárnysegéd most már komoly, elismert tudósnak számított, akinek ráadásul férje is volt, de a magatehetetlen Pike tekintette előtt mégis visszavedlett egy lámpalázas csitrivé, könnyes szemmel szerelmet vallott neki, majd lehajolt, és még egyszer utoljára megcsókolta az érzéketlen emberroncs-férfit.
.

A következő pillanatban újra ott találta magát azon az utolsó bevetésen is, amit a kiöregedett J-típusú gyakorlóhajó, a USS Tereshkova fedélzetén töltött a kadétjaival: békésen haladnak a világűrben, egyszer csak megnyílik az ég, és a Végítélet Gépezetének kvázi-organikus hengerteste előtűnik a semmiből, egy alternatív jövőből. Maga a végtelenül kusza időszövet az, ami megnyílik a haláltusáját vívó évezredes fegyver előtt, hogy kiokádja őt ide, a végső legyőzetése pillanatába. (Pike csak később, jóval a halála után tudta meg egy bizalmas, a USS Dimitri Chekov pusztulását taglaló aktából, hogy az automata fegyvert valószínűleg a Borg ellen fejlesztette ki valami ősi, azóta nyomtalanul eltűnt civilizáció, ami a Tejút-galaxis határain túl épített egy mesterséges naprendszert, ahol megalkották ezeket a kristályos vérkeringésű, különleges, űrben őshonos, szakszóval "kozmozoida" élőlénynek számító szörnyeket, majd szabadon eresztették őket, hogy megfelelő energiamennyiség birtokában szaporodni tudjanak. Ijesztő tény, hogy 33 évvel azután, hogy az elvileg már működésképtelen Ítélethozót bevontatták a Yardra, a Csillagflotta titkos tudományos kutatóbázisára, egyszer csak újra üzembe helyezte magát, és akkor csak úgy sikerült ismét megállítani, hogy a Hetedik Flotta több cirkálója is majdnem belepusztult a küzdelembe. Ekkor derült ki, hogy a hajó idegrendszerének központja egy különleges pilótakabin, amiben önkéntes Ítélethozó-kapitányok alusszák kristályba fagyasztott álmaikat, saját lelkük és szenvedélyeik életesszenciájával táplálva a gépezetet. Végső soron tehát a gépezet legyőzésekor nem történt más, csak az épp aktuális pilótát sikerült meggyilkolni). Pike flottakapitányt ekkor már tájékoztatták, hogy a Bolygófaló ugrál az időben, és egy alternatív Univerzumban már elpusztított minden életet a Föderációban, s most, hogy megállíthassák, már életét adta egy rendkívüli csillaghajó teljes legénysége is, másik kettő pedig épp üldözi őt az alternatív idősíkok között. Pike és kadétokból álló legénysége szövetségre lép azzal a másik, a százesztendőnyi jövőből érkezett Enterprise-zal, és az alternatív jelenből érkező, ismeretlenül is ismerősnek tűnő Farragut csillaghajóval, hogy közösen próbálják meg csapdába csalni az Ítélethozót: antianyag-tartályokat bocsátanak egy kihalt hold körüli orbitális pályára, hogy ha a Gépezet az égi mechanika ismert törvényszerűségeit kihasználva megkerüli a hold gravitációs kútját, a lendülettől azonnal beleszaladjon a ballasztba, lenyelje azt tátongó fegyvercső-pofájával, és így egyesült üldözői belülről robbanthassák fel. Azonban a Bolygófaló képességei felülmúlták még az ő képzeletüket is: nem kerülte meg az útjában álló holdat, hanem egyszerűen szétrobbantotta azt, hogy egyszersmind feleméssze a benne található ásványokat. A szétvetett hold szerteszálló aszteroida-szilánkjai romba döntöttek mindent, ami az útjukba került, miután túlterhelték az energiapajzsokat, léket ütöttek a hajó borításán is. Hallotta a riadószirénák sivítását, hallotta a kadétok sikolyát, mielőtt az űr vákuuma kiszippantotta őket a hajóroncsból. Aztán a számítógép hideg, számító géphangja bejelentette, hogy ideje lezárni a biztonsági zsilipeket, mert a túlterhelt reaktor szivárogni kezdett, és a sugárzás mindenkit meg fog ölni az alsóbb fedélzeteken. Ő pedig arra gondol: ”Mi van, ha ez sem a Valóság?” És elindul, hogy saját kezűleg cipelje ki a haldokló kadétokat a reaktor mellől. A sugárzás égette a testét, elhomályosította a gondolatait. Mire kijött, már nem lehetett megmenteni őt sem; a mentőhajók úgy találtak rá, hogy magatehetetlenül lebeg, a túlélők kicsiny csoportja által körbevéve, a gravitáció nélküli hajóroncs utolsó olyan lezárt szektorában, ami még alkalmas volt az emberi életkörülmények fenntartására. A másik két csillaghajó eltűnt a Végítélet Gépezettel együtt, a gyakorlóhajó fedélzeti számítógépe pedig elpusztult, ahogy a híd személyzete is. Így hivatalos jelentés soha nem készült arról, mi is történt azon a napon valójában. Egyedül csak ő tudta, hogy nem pusztán azt a pár életben maradt kadétot mentette meg aznap, hanem az egész Föderáció jövőjét.
.

Újabb váltás. Lángvihar pusztít az Elízium bolygón, s a tűzben odavesz a még gyermek Chris Pike teljes családja. Ő egy menekülteket szállító csillaghajó ablakából nézi a pokoli bolygófelszínt, a gyerekkor elvesztett ártatlanságát, és közben arra gondol: ”Meg vagyok átkozva! Minden, amihez hozzáérek, méreggé válik. Mindenki, akit szeretek, elpusztul. Minden, amiért küzdök, porrá és hamuvá omlik.”
.

Aztán bevillant a kép, ahogy élete legnagyobb árulását követte el. A USS Aldrin első tisztjeként kapta azt a megbízatást, hogy kémkedjen Kamnach kapitány után. Kamnach a klaha fajba tartozott, ami a különleges Deneb Kaitos naprendszer ötödik bolygóján, a Kidtán volt őshonos. A naprendszer hatodik bolygója egy elvetélt protocsillag volt, ezért a naprendszerben nem voltak gázóriások, viszont a sugárzás termékenyítően hatott a többi bolygóra: olyan, egymás mellett békében elélő intelligens fajok jöttek itt létre, mint sehol másutt a Tejút-galaxisban - pl. hatalmas, egyszemű százlábúak, vagy fej nélküli, nyolclábú és négyormányú elefánthoz hasonló emlősök. A humanoid klahák ehhez képest egészen konszolidáltnak számítottak. A nagy nyomású légkörrel rendelkező, tűzforró klímájú, de mocsaras felszínű Kidta bolygóról származó Kamnach állandóan egy nyomáskiegyenlítő védőruhában járt-kelt az emberek közt, és soha nem titkolta, hogy egyszerű sorkatonaként kezdte a pályafutását, majd saját erőből mászta meg a ranglétrát, így soha nem látta a Csillagflotta Akadémia intézményeit belülről. Ennek ellenére hősiessége és helytállása legendás volt, a beosztottjai rajongtak érte, valósággal bálványozták. A személyi kultusznak köszönhetően kevesen értették meg, hogy Kamnach időnként illegális manőverekbe kezd, s amikor majdnem háborúba sodorta a Föderációt a vesztiaiakkal, a Csillagflotta vezetői kénytelenek voltak eltávolítani őt. Emlékezett azokra a feszült pillanatokra, amikor az Aldrin fedélzetén ott álltak az ellenséges flottával szemben, a legénység csatára készült, neki viszont pár beavatott tiszttel, köztük a saját vér szerinti apjával közösen azt kellett elérnie, hogy Kamnach lemondjon a parancsnokságról, és megadja magát a vesztiaiaknak. Aztán a hosszadalmas bírósági perek, a mocskos vádaskodások, a belső vizsgálatok. Ő pedig arra gondol: ”Miért? Miért kell ennek mindig így végződnie? Miért kell mindig egymást ölnünk a pozícióért, a hatalomért, az élethez való jogért?”
.

Egy másik emlékkép. Pike a garamita Dabisch hadnagy, az Enterprise kommunikációs tisztje mellett áll egy nyitott fedélzetű, magasan a felhők felett szálló égi hajó — egyfajta gőzmeghajtású zeppelin — tatján, egy festői külsejű planéta égboltján, a színpompás hajnalfényben. A garamiták olyan humanoidok, akiknek a testszövetei és a csontjai áttetsző, akár valami kocsonyás mázzal fedett bizarr röntgen-felvétel, ezért Pike képes volt szemügyre venni akár a férfi szövevényes agytekervényeit is, amint opálos felületükkel megtörik a felkelő nap szivárványszín sugarait. Ám Pike figyelmét most nem ez kötötte le, hanem az, amint a levegőben úszó hatalmas, bálnaszerű lények a szelek szárnyán repülő plankton-felhőket legelnek, gigantikus, Himalája magasságú hegyek háttere előtt, és közben énekelnek, akár egy angyali kórus. Pike azért van itt, hogy közvetítsen két egymás életterét elpusztító civilizáció között. Hirtelen arra gondol: „Nem, ez semmiképp nem lehet a Valóság. Biztos, hogy ezt csak álmodom, oly letaglózó ez a szépség, oly fantasztikus ez a környezet. Istenem, add, hogy ez a pillanat soha ne érjen véget!”

.

Végül egy pillanatra bevillant az a mindennél drágább emlék is, amikor élete nagy szerelmével, az Egyes fedőnevű rejtélyes nővel, hajdani első tisztjével ül abban a vadregényes kis hegyi lakban, a gleccserek árnyékában, az Isten háta mögötti Ap’palachen bolygón. Majdnem tizenöt esztendőn át dolgozott együtt a fenséges szépségű, zseniális, de zárkózott nővel, ám ezalatt nem tudott meg róla semmit, sőt, amit kezdetben tudni vélt, később az is hazugságnak bizonyult. Még a Yorktown első tisztjeként ismerte meg az akkor még önálló kapitányi posztért küzdő Egyest, majd együtt érkeztek az Enterprise-ra, ahol két ötéves küldetést teljesítettek együtt. Miközben Pike haja szép lassan megőszült a kemény évek során, addig a nő végig ugyanolyan kortalannak tűnt, mint megismerkedésük pillanatában. Nem ez volt az egyetlen rejtély, persze...

.

Amikor megismerkedtek, Pike azt hitte, hogy a nő közönséges ember, és úgy hívják, hogy Eunice Robbins. Impozáns szakmai önéletrajzzal rendelkezett, több életveszélyes küldetést vészelt már át, mint bárki más a flottában, egyes körökben már legendákat meséltek a kilencéletű nőről, aki minden lehetetlen helyzetből ki tud kecmeregni, és lehetőleg a társait is kimenti önmagával együtt. Egy anekdota szerint már kadétként is ott dolgozott az Enterprise-on annak építése során, s egymagában győzte le a hajóra beszivárgott klingon kémeket, majd a dicsőséget meggyilkolt munkatársaira hárította, akiknek életéről és hősies haláláról holodrámákat is készítettek. Ő maga azonban azt kérte a vizsgálatot végző tisztektől, hogy nevét töröljék a jelentésekből, és az incidensben betöltött valódi szerepe ne szerepeljen a nyilvánosság előtt. Ez persze nem akadályozta meg abban, hogy beírja nevét egy alkatrészbe, jelezve, hogy később még vissza akar térni ide. Később, már az Enterprise-on töltött első ötéves küldetésük idején kiderült, hogy az igazi Eunice Robbins gyermekként meghalt, Egyes memóriáját átírták, ezért elkezdtek nyomozni az igazi eredete után. A nyomok az Iliria IV. bolygóra vezettek, ahol a magisztrátus jelentéséből kiderült, hogy Egyes genetikai tervezés eredménye, és mivel generációjában ő a legtökéletesebb, ezért a valódi neve is az, hogy Egyes, bár az ennek megfelelő iliriai szót egy közönséges ember nem tudja kiejteni. Még tárgyi emlékeket is találtak: családi hagyatékokat, régi osztályfotókat, gyermekkori használati tárgyakat. Már épp kezdtek volna beletörődni ebbe, amikor pár évvel később, már Spock megérkezése és a Thalos IV-en lezajlott incidens után kiderült, hogy az iliriai információ csak egy trükk, valaki félrevezette őket, és a Föderáció adatbázisaiban létezik egy Morgan Lefler nevezetű nő, aki szolgált a tragikus véget ért Challenger és a nyomtalanul eltűnt Columbia Egyesült Föld Űrfelderítő Műholdprogram (EFŰM)-csillaghajókon is, s akinek a genetikai és szellemi paraméterei teljesen megegyeznek Egyessel — csak éppen Morgan Lefler még Archer kapitány és az ős-Enterprise kortársa volt, tehát már rég meg kellett volna halnia! Mindenesetre Egyes egy rövid ideig megpróbálta ezt a nevet használni, mert így újra embernek érezhette magát. Nem sokáig örülhetett ennek a privilégiumnak, mert hamarosan megjelent az Enterprise-on egy titokzatos idegen, aki egy bizonyos Timothea Rogerst keresett, és az adatok alapján Egyesre ismert. Mutatott egy antik, még írógéppel és kézzel írt, papírra nyomtatott aktát a földi Eugenikai Háború idejéből, egész pontosan 1968-ból, amiben egy Diana Winters nevű, feltehetően szovjet szolgálatban álló kém személyi adatai voltak: a teljesen gyökértelen, de zseniális kutatónőt egy nukleáris katasztrófa előkészítése során végezték ki, merthogy a New Mexico-i San Lobos katonai bázison szabotálni akarta az egyik amerikai atom-fegyver programot, de a holtteste később eltűnt. Az akták különféle UFO-jelenségekről számoltak be az incidens idejéből, feljegyezték, hogy Diana egy Orion-nagykereskedésnek becézett cégtől kapott csomagokat, és egy magát Aegisnek hívó mozgalom a nőt az "Ellencsapás" Egyes számú különleges ügynökének tartotta. Ám amikor kérdőre vonhatták volna, az aktákat szolgáltató idegen váratlanul eltűnt, és az egymásnak is ellent mondó nyomok végképp szerteágaztak. Végül több éves kutatómunka eredményeként ismét megtalálták az idegent, de az ezt követő konfliktusban a lény meghalt, és halála előtt úgy nevezte Egyest, hogy a Primus.

.

Pike és Egyes tehát majd egy évtizednyi elszánt nyomozás után is teljesen tanácstalanul álltak az évekig rejtegetett közös titok előtt, igaz, ez a közös titok sokkal szorosabbá tette az egymás iránt érzett kötődésüket, mint ahogyan azt bárki gondolhatta volna. Bár kapcsolatuk kezdettől plátói volt, de Chris minden más emberénél jobban ragaszkodott a nőhöz, és úgy tűnik, ezt az érzést viszonozta Egyes is. Sorban mondta le az előléptetési lehetőségeket, csak hogy Pike mellett maradhasson. Volt, hogy azt hitték, elveszítik egymást, volt, hogy ott ültek egymás halálos ágya mellett az intenzív osztályon. De végül túléltek mindent, egymásnak vetett háttal küzdötték végig az évek sorát. És akkor eljött az a pillanat az Ap’palachen bolygón, távol mindenkitől és mindentől. Nem sokkal a megérkezésük előtt Egyesre a kikötőfedélzet rakterében ráesett egy antigravitációs konténer, ami a felismerhetetlenségig szétroncsolta a testét, minden emberi számítás szerint meg kellett volna halnia. Egyes azonban csodával határos módon felépült, pár nappal később már ugyanolyan egészséges volt, mint előtte. A hajóorvos látszólag nem tudott magyarázatot adni a jelenségre, a legalaposabb laboratóriumi kutatások is csak különféle ismeretlen, biológiai alapú nanotechnológiát, rejtett másodlagos génspirálokat, a DNS-szekvenciákba becsatlakozó mikro-RNS-eket és kisegítő proteineket, blokkoló nukleoszómákat, őssejtekből kisarjadó, önklónoló másodlagos szerveket, a genotípusban lappangó instabil allélokat — amik egyik pillanatról a másikra recesszívből dominánssá válhatnak —, ősi galaxisjáró fajok régészeti anyagából megismert, transzdimenziós elven működő mikroorvosi berendezéseket mutattak ki a nő szervezetében; olyan volt, mintha maguk az Istenek óvták volna a testét, akár a természet törvényeinek ellenében is. Egyes ugyanolyan meglepettnek mutatta magát, mint a múltjával kapcsolatos kinyilatkoztatások során általában, de Pike érezte, hogy itt most többről van szó, valamit titkol előtte. A balesetnek híre ment a legénység köreiben, ezúttal mindenki érezte, hogy Egyes körül valódi természetfeletti jelenségek zajlanak. Így érkeztek meg az Ap’palachen-re, aminek felszínén épp felderítő úton jártak, amikor a bolygó körüli pályán várakozó Enterprise-t váratlanul elragadta egy kozmikus anomália. Azt hitték, az Enterprise elpusztult, és ők örökre itt maradnak, csak ketten, hogy életük hátralevő részét egymással éljék le. És akkor, életében először és utoljára, Egyes valóban közel engedte magához Pike-ot. Bevallott neki mindent, minden hazugságot, amit az évek során elterjesztett saját magáról, leleplezett minden hamis vallomást és félrevezető revelációt. Pike pedig rájött, hogy minden, amit a nőről addig tudni vélt, valójában illúzió volt, és úgy nézett rá, mintha akkor látná őt először. Azt gondolta: ”Mi van, ha ez is csak egy álom? Mi van, ha ez is hazugság, és én még mindig a Ketrecben vagyok?” Végül nem tudta megállni, hogy ki ne nyúljon, és meg ne érintse a nő szoborszép arcát. Ujjai külső élével lassan végigsimított rajta, és azt gondolta: ”Muszáj, hogy legyen valami, ami valóságos! Kell, hogy tudjak kapaszkodni valamibe, ami örök!” És azzal szenvedélyesen megcsókolták egymást, majd egész éjszaka szeretkeztek a kandalló előtt, végül egymás karjaiban aludtak el. Élete legboldogabb éjszakája volt az. A tökéletes beteljesülés pillanata. Aznap látta utoljára Egyest, aki másnap, mire Chris felkelt, már eltűnt. Az Enterprise természetesen nem pusztult el, Spock pár nappal később visszajött érte, és felvette őt a fedélzetre, de Egyest hiába keresték akár a legfejlettebb szenzorokkal. Soha többé nem találkozott vele, bár évekkel később Spock egyszer azt mesélte, hogy látta őt valami szigorúan bizalmas megbeszélésen az Admiralitásban, ahol állítólag ő vezérli azt a titkos hadműveletet, ami az organai egyezmény kijátszására született romulán-klingon szövetség megbontásán fáradozik, és hogy a nő önként vállalta, hogy egy vírus alapú szuper-intellektus, az Egybeolvadás megfertőzze őt, s ezáltal emberfeletti képességeket nyert. Scotty azt is mesélte, hogy dolgozik egy új főnővér az Enterprise-on, aki feltűnően hasonlít rá. Akárhogy is, de Chris Pike soha nem heverte ki Egyes elvesztését, különösen, mert az Enterprise számítógépeit is a nő programozta, ezért a csillaghajó mindig az ő hangját használta a hivatalos kommunikációra. A személyes démonai által üldözött Pike pár hónappal később le is mondott az Enterprise kapitányi címéről, és átengedte a hajót az ifjú Jim Kirknek. Végtelenül öregnek és végtelenül fáradtnak érezte magát akkor.
.

S Pike csak zuhant, zuhant a végtelen semmiben.
.

…

.

Valamivel később — pontosan nem tudta volna megmondani, hogy mennyivel később, de itt, a pszichikai világban az időnek nem is nagyon volt jelentősége — a formátlan végtelen egyfajta formát nyert. Nyúlós, sötét ködben zuhant valami távoli, pislákoló fényforrás felé. Ahogy közelebb ért, rájött, hogy nem egy fényforrást lát, hanem kettőt, egy gyengén pislákoló aprócska szikrát, és egy napként ragyogó örökfényű csillagot, ami maga is több részből állt össze. Úgy tűnt, a ragyogó fényű óriás megpróbálja védelmezően átölelni a másikat. Pike-ot valami ismeretlen fizika gravitációs ereje húzta a pislákoló fény felé, szinte önkéntelenül zuhant bele a kilobbanó fényecskébe.
.

A következő pillanatban az ős-Enterprise-t látta. Nem a saját hajóját, hanem azt a másikat, az NX-01-et, amit még Archer kapitány vezetett a Csillagflotta megalapításának éveiben. A hajó megállíthatatlanul száguldozott a végtelenben, egy műszaki meghibásodás következtében képtelen volt lelassítani, viszont a régi, kalibrálatlan mérce szerinti ötös fokozatú térgörbületet sem bírhatta örökké, így csak idő kérdése volt, hogy a gépek mikor fognak túlterhelődni, és felrobbanni. Pike mindezt kívülről látta, egy nyitott raktérzsilipen keresztül, körbenézett, és rájött, hogy egy másik NX hajó kikötőfedélzetén áll egy hídon. Tőle jobbra egy szkafanderes ember készülődött valamire.
.

— Hol vagyok? — kérdezte, de a szkafanderes alak nem reagált. A hajó megrázkódott, ahogy a két térgörbületi hajtómű hipertér-buborékja egybeolvadt. Pike ekkor jött rá, hogy ezeken az ősrégi, aprócska hajókon nem voltak erőterek („Úristen, szinte felfoghatatlan, hogy volt ember, aki kimerészkedett egy ilyen lélekvesztőn a világűrbe!”) és ezek szerint neki meg kellett volna halnia, ahogy testét széttépi a vákuum. Tehát megint egy emléket lát, csak ezúttal valaki másét. Lassan kezdte felismerni a helyzetet is: az ős-Enterprise testvérhajójának, a szintén a teljesítőképessége határán száguldozó Columbiának a fedélzetén állt, és a szkafanderes ismeretlen épp arra készült, hogy egy történelmi jelentőségű pillanatban egy szál kábelen lebegjen át a két vesszőfutását járó hajó közt a végtelen világűrben. Ő volt az Enterprise utolsó reménysége, a hajdani főgépész, az egyetlen ember, aki meg tudta állítani a hajó irányíthatatlan száguldását. Trip Tucker.
.

A két hajó benavigált egy olyan párhuzamos pozícióba, hogy a feneküket fordítsák egymás felé, így a két kikötőfedélzet éppen egymásra nézett, nyitott zsilipjeik pont egymással szemben, bizonyos nézőpontból egymás alatt várták a csomagot. Egy kábellövő pisztollyal átlőtték a rögzítő köldökzsinórt a két hajó közt, Trip pedig rácsatlakozott a hevederje karabinerével. Aztán lelépett a kikötőhídról, egyenest bele a semmibe. És a mesterséges gravitáció kilökte őt a fénycsíkokként elszáguldozó csillagok közé, a teljes súlytalanságba, az őrült rohanásba. Majd, amikor elérte a holtpontot, és beért a másik hajó gravitációs mezejébe, megfordult, hogy ott másszon tovább, mielőtt a két túlterhelt gép elszakad egymástól. Ez volt az ő nagy pillanata. Ez volt az a pont, amikor végre megragadhatta az örökkévalóságot. .
(Pike emlékezett rá, hogy két évvel később, 2156-ban, a Kobayashi Maru-incidens és az Alpha Centauri-val szomszédos Drajlax civilizációt — a "hárommellű macskanők Paradicsomát", ahogy Mayweather mondta volna, kajánul vigyorogva — ért klingon terrortámadás után az Oniás-szektor űrnomádjaiból toborzott bányász-konvojt kísérő Columbia, a "Csillagflotta amazonjainak úttörőhajója" nyomtalanul eltűnt, fedélzetén a szinte csak nőkből álló főtiszti karral. Soha nem derült ki, mi történt velük, de a rejtélyt csak fokozta, hogy a Columbia egyik űrsiklóját később egy távoli, kihalt civilizáció templomában találták meg, két csontvázzal együtt; illetve nemrég, a Domínium elleni háború előestéjén megtalálták magát az elhagyott hajót is, méghozzá a távoli Gamma-kvadráns egy kietlen sivatagbolygóján. A fekete doboz tanulsága szerint alig két évvel az eltűnése után hajtott végre ott kényszerleszállást — ami fizikai lehetetlenség, hisz ennyi idő alatt nem juthatott el oda —, és a hajót megtaláló felderítők esküdni mertek rá, hogy a fedélzeten kísértetek jártak, valamiféle a perifériás látószög határán megjelenő szemiotikai fantomok képében. Persze alaposabb kutatásra akkor nem volt lehetőség, hisz a hajót megtaláló Defiantot épp egy Dzsem'Hadar hadiflotta üldözte, a frontvonalak pedig jóval errébb merevedtek meg, lehetetlenné téve a visszatérést.)
.

Majd más képek villantak be gyors egymásután, mint amikor meghibásodik a holofedélzet: Trip, amint a bátyjával és a húgával játszik a floridai tengerparton, míg a halászként dolgozó édesapja valahol a nemzetközi vizeken bolyong. Trip, ahogy búvárruhában úszik mélyen a tenger alatt, s egy elsüllyedt spanyol aranyszállító karavella roncsaira bukkan. Trip, ahogy szerepjátékot játszik néhány munkatársával az Enterprise fedélzetén, ott ülnek az asztal körül, előttük kiterített játéktáblák, színes kártyák, sokoldalú dobókockák, VR szemüveg, műanyag bábuk, köztük a híres Frankenstein kabala-baba. Trip, ahogy ott reked az Univerzum határain túlra sodródott Daedalus csillaghajó, a szériának nevet adó prototípus fedélzetén, és ahogy végignézi, amint kifordulnak önmagukból a fizika törvényei. Trip, ahogy férfi létére teherbe esik egy egzotikus szépségű idegen lénytől, a xirilliai Ah'lentől egy megrészegítő atmoszférájú, láthatatlan űrjármű csodái közt - s hat évvel később, a romulánok ellen létrehozott összgalaktikus katonai szövetség kiépítése során újra összetalálkozik az akkor már a klingonoknak dolgozó xirilliaiakkal (a következő nemzedékkel, mert a xirilliaiak természetes körülmények közt alig hat-hét évig élnek csak), ahol végre megismerhette az immáron teljesen felnőtt lányát, a kórushangú, aranybőrű Amaart, fajának kakukkfiókáját, aki alacsony nyomású légkörben is képes élni, s aki a klingon álcázópajzsok megépítésén fáradozott. Trip, amint Reed oldalán ott áll a mesterséges árok szélén, amit a Xindi terrortámadás vágott a Föld bolygó felszínébe, és a romok közül nézi a tengervíz által elárasztott mélységet ott, ahol a húga házának kellett volna állnia. Trip, ahogy az Adigeon Prime naprendszerben, az alacsony gravitációjú bolygón kifejlődött, arc nélküli denevérembernek látszó idegenek húsboltjában új géneket és személyazonosságot kap a 31-es Szekció által kiutalt partnerével, a vietnámi származású Tinh Hoc Phuonggal együtt. Hosszú hónapokat tölt egy minden addiginál gyorsabb hajtóműveket kifejlesztő katonai laboratóriumban a xenofób ch'Rihanon, vagyis a Romuluszon, a joviális öreg Ehrehin i'Ramnau tr'Avrak doktor mérnök-segédjeként, és esténként mérgező kénszármazékokat fecskendez magába, hogy zöldre fesse a vérét, hogy ha a rézalapú vérkeringésű romulánok elkapják és megsebzik, ne tűnjön fel rögtön, hogy ő idegen. Az ablak mellett fülelve hallgatja a matematikai precizitással megszerkesztett rímekbe szedett epikus történeteket, amiket egy a szomszédban lakó apa mesél a fiainak, és amik a Nagy Rihannsu Népvándorlásról, majd az azt követő új Honfoglalásról, a hajó-klánok és a bolygólakók versengéséről szólnak, esetleg a szomszédos naprendszerekkel vívott első háborúkról, amit még fénysebességnél lassabb űrhajókkal vívtak, vagy arról a száz esztendeig tartó titkos hadjáratról, amit a megtagadott vulkanita rokonokkal vívtak az elveszett kolóniákért, a földi időszámítás szerint a XIX. században. Trip, ahogy egy csillag koronájában haladó jármű fedélzetén ráébred, hogy legjobb szándékai ellenére is a halálba kergetett egy egzotikus idegen fajba tartozó nemzőtársat - pedig ekkor még nem sejtette, hogy öt évre rá egy vissiai csillagbúvár technológiával épített vadászgéppel fog lopakodni egy a csillagok koronájában élő faj virtuális menedékében, azért, hogy megsemmisíthessen egy a cygniaiakra vadászó romulán flottát. Trip, ahogy találkozik saját idő-hajótörött fiával, Loriannal, aki egy olyan eljövendő életről mesél neki, ami soha nem következett be. A furcsán eltorzult, szinte lapos Archernar-csillag egyik bolygója fölé telepített romulán űrállomás, ahol Trip és telepatikus orgiákat tartó vulkanita partnere, Ych'a megpróbálják megsemmisíteni a praetor titkos hajóépítő műhelyét. Trip, ahogy ott szobrozik élete nagy szerelmének, T’Polnak az esküvőjén, a hagyományos vulkáni ceremónián, ahol csak egyszerű vendégként nézheti végig, amint a nő hozzámegy valakihez, akit nem is szeret, csupán, mert ez látszik logikus döntésnek. Trip, ahogy a lakatlan világűrben sodródik egy renegát vulkáni felderítőhajó fedélzetén, és hallgatja, amint elérnek hozzá a Koridant lángba borító, intelligens lények milliárdjait elpusztító kamikázé-csapás rádióüzenetei.
—... a Koridan Prime-ot eltalálták...
—... a becsapódás elpusztított mindent és mindenkit...
—... elképzelhetetlen a katasztrófa...
—... meggyulladtak a dilithium mezők...
—... a kontinensek lángolnak...
—... korunk egyik legfejlettebb civilizációja süllyedt most vissza a teremtés előtti ősállapotokba, a Bolygók Koalíciójának ezennel vége...
Trip, ahogy ott ül T’Pollal közös lánygyermekük halálos ágyánál, s nézi az inkubátorban haldokló, lázasan is szépséges, cseppnyi kis lényt. Trip, ahogy egy halott civilizáció anyabolygója felett lebegve, fogolyként, titokban programozza át egy álcázott romulán parancsnoki hajó kommunikációs rendszerét, hogy még idejében megüzenhesse a Kobayasi Maru civil utasszállító hajó megmentésére siető Enterprise-nak: "Archer! Itt Lázár beszél! Ismét kikeltem síromból! Fordulj vissza! Ahová tartasz, az egy csapda!" Trip, ahogy a vulkáni titkosszolgálat, a V'Shar T'Khasi renegát, agymosott, önmagát vulkanitának képzelő kettősügynökeként titkos fegyverszállítmányok után nyomoz a vele egy háztartásban élő T'Pollal, amit egy enigmatikus szövetségeshez, a Romulán Birodalom Föderációval átellenes határvidékén található Haakoniába szállítanak. A döbbenet, amit akkor érez, amikor a vulkáni hálózati hírcsatornákból megtudja, hogy egy vele szövetségben álló orvgyilkos megsemmisítette a filozófus-próféta Surak katráját, azaz halhatatlan lelkét, romba döntve ezzel a Syrranita kormány legitimitását. A tehetetlenség, amit akkor érez, amikor megpróbál telepatikus kapcsolataba lépni T'Pollal, miközben kicsiny kémhajója, az elromlott hajtóművű Kilhra'en a fénysebességet megközelítő gyorsasággal távolodik a titokzatos romulán szekta, az Edzshoi Ormiin titkos bázisától a Karraján, miután egy haakoniai menekülteket szállító teherhajó tüzet nyitott rájuk (kiderült ugyanis, hogy a haakoniaiakat a romulánok úgy írtották ki, hogy megfertőzték őket az Urquat elveszett városából származó génátalakító pestissel, így minden túlélő hibrid a már nem létező Delfoi-kiterjedés felé vette az irányt, mint egy félőrült, emlékeit vesztett zombi), s a relativitás-elmélet fizikai törvényszerűségei miatt Trip életéből a külső világban elvész majdnem két év, miközben számára csak alig pár óra telik el, ami alatt T'Luadh-dal, a Tal Shiar által kiutalt új partnerével pánikszerűen keresik a megoldást a hajtómű megjavítására. A polipszerű, alakváltó vendoriaiak, akik kedvükre használják a romulán társadalmat, hogy zavart keltsenek a paranoid humanoid lények körében, és évekig kisérleteznek a roncsok közül kimentett Tripen, akit a háború befejezése után, a romulán inváziós flotta szabotálásában játszott kulcsszerepe miatt mindenki halottnak hisz. T'Pol teste és lelke, ahogy a szex hevében egybeforr az övével, és Trip a nő szemein keresztül láthatja az Enterprise-on a távollétében átélt kalandokat (az 1-es Csillagbázis felépítését a sárkányok lakta Berengaria VII-en, az első kapcsolatfelvételt a denevérmacska-szerű Kzinti kalózokkal, a koalíciós tárgyalásokat megzavaró centaurusi krízist, a Denobulánok anyabolygóját, ahol a hazatérő dr. Phlox összeesküvésekbe keveredik, Reed tehetetlenségét, ahogy valaki elrabolja és túszként használja a szüleit, Mayweathert, aki a gyermekkori otthonaként tisztelt Horizon teherhajó eltűnése és a tehetetlen Archer kapitány sorozatos háborús kudarcai felett érzett csalódottsága következtében nekivág a flottának, és csillaghajóról csillaghajóra költözik - mert vagy mindegyiket kilövik alóla, vagy balszerencsét hozó karizmája miatt helyeztetik át parancsnokai, mielőtt még ez megtörténhetne -, miközben a Csillagflotta vezetősége az űrnomádok szakszervezeteivel tárgyal, a csinos Gannet Brooks pedig egy saját riport-műsor keretében körbeutazza az ismert világűrt, hogy mindenütt holografikus 3D dokumentumfilmeket készíthessen a Galaxist felbolygató nagy háborúról, majd a Föld elleni végső támadásról, amikor az Enterprise-t elhívja egy Picard nevű marsi terraformáló mérnök egy romulán csali kivizsgálására, míg az otthon maradottakat egy Tiberius Chase nevű anktartiszi kalandor védi meg, de csak sajnos azután, hogy a védelmi vonalakat áttörő romulánok atombombát dobnak Madridra és Tuniszra). Az őt halottnak hivő Mayweather mit sem tudhatott arról, hogy Trip életében később is szerepet játszott egy USS Horizon névre keresztelt, Daedalus-osztályú csillaghajó, amit a legendás rigeli kapitány (a Rigel IV-ről származó űrnomádok ezüst bőrű, triceratops-tarajos fejű, vörös szemű, ragadozófogú humanoidok, akik évszázadokig élnek, és végtagjaikon csak három-három ujj van), a csillagtérképész Alonis Cobaryn vezetett, s ami a háború utáni, újra békés felderítésre vágyakozó Csillagflotta első igazi kutatóhajója volt, ahol is a főgépész egy jó ideig a hamis személyazonosságot használó Trip volt. Trip, ahogy saját eltorzult tükörképét nézi a nyomáskiegyenlítő kamrában, ebben a high-tech koporsóban, amikor eljátssza az idő előtti értelmetlen halálát, s eszébe jut, micsoda fájdalmat fog okozni ezzel a 31-es Szekció titkos tervéről mit sem tudó családjának, barátainak és a közös gyermeküket gyászoló T'Polnak, majd arra gondol: "Még nem késő! Még kiszállhatsz a diagnosztikai kabinból, és elismerheted mindenki előtt, hogy csak egy vicc volt az egész! Még visszatérhetsz a régi életedbe!" A Földön élő trill feltaláló, a zavarát bűvészkedéssel leplező, de amúgy életidegen Tobin Dax (a Dax-szimbionta második gazdája), a legendás Csillagflotta-mérnök Abramson (aki egy részeg tivornyázás során bevallotta, hogy valójában ő volt a bibliai Salamon király, Nagy Sándor, Merlin, Leonardo da Vinci és Johannes Brahms is) és a vulkanita matematikus Skon (Spock nagyapja), ahogy együtt fejlesztik Trippel a romulánokat legyőző új titkos fegyvereket a Sol Oort-ködjében keringő jégüstökös magjába telepített "nulladik" csillagbázison. T’Pol, ahogy meztelenül fekszik a kabinjában, azon az öngyilkos küldetésnek látszó úton a Delfoi-kiterjedésbe, és engedi, hogy Trip masszírozza a forró és ruganyos testét. És aztán a jóval hűvösebb testű, de éppolyan selymes tapintású Silka, ahogy egy hasonló pozícióban várja Tripet a centaurusi házukban. Silka, ahogy átkarolja a didergő Tripet a kettejüket szállító romulán csatahajó fedélzetén, és ő visszaemlékszik a napokra, amikor a legendás Valdore admirális emberei vallatják őt, majd génmintákat vesznek tőle, hogy leklónolhassák. "Úristen! Ez lehetetlen! Tényleg nem az vagyok, akinek hiszem magam!" Trip, amint lidérces külsejű, szürke bőrű, vörös szemű, árnyékokba burkolódzó Lalairu csillagnomádként, a világűr vámpírikus cigányjaként utazik a Tejút-galaxis Orion-spirálkarjának határán, a szinte lakatlan Nagy Szakadék mellett, távol a Föderációtól és az ismert civilizációktól, egy nemzedékek óta vándorló kísértethajó legénységének tagjaként. T'Pollal közös titkos életének csodálatos gyümölcsei, gyermekei, az eltitkolt származású, vulkáni karriert befutó T'Mir és Lorian, amint tréfát űznek egy az apjuk után kutató újságíróval, míg ő az emeleti ablakból nézi őket. A Blagíkkal vivott háború csataterei, az űrben sodrodó hajóroncsok, ahol egy föderációs kutatóhajóval az idegen technologiát vizsgálja. Föderáció Nap a san franciscoi Csillagflotta Háborús Emlékmű oldalában, ahol a saját dombornyomott, arannyal veretett nevét olvassa a halottak egyik fekete márvány emlékfalán, és közben összefut az ifjú, alig öt esztendős James Tiberius Kirkkel, aki a Xindi-támadás évfordulóján született. És egy másik élet: a százötvenöt éves, félig már kibernetizát, vénségesen vén Trip, a Csillagflotta Mérnöki Testületének titokzatos, álneveket használó Főkonstruktőre, ahogy az ükunokákkal együtt ott áll a nevelt lánya, Elena Kemper fiának, a fél-tellarita Dohutnak a temetésén, aki szintén tiszteletreméltó kort ért meg ("Íme, így éltük meg a Föderációs álmot!"), és közben a Kirk(pontosabban a Decker)-féle Enterprise átépítésének műszaki tervein morfondírozik. Az utolsó képek olyan gyorsan váltották egymást, hogy Pike már értelmezni sem tudta őket. Végül egy hosszúra nyúlt pillanatra megint feltűnik Trip, amint diadalmasan lebeg („Mit lebeg! Zuhan, repül!”) a két végzetébe száguldó csillaghajó között. Felnyúl, talán hogy Pike segítségét kérje, hogy legyen miben megkapaszkodnia. Pike ösztönösen érte nyúl, de nem sikerül elérnie. A kábelek szétszakadnak, és Trip belezuhan a felfoghatatlan sebességgel száguldó csillagtengerbe. Aztán a képek kialudtak, és Pike ismét aláhullott a formátlan sötétségbe.
.

Valahol valaki felsikoltott. Néma sikoly volt ez, szavak és érzelmek nélküli. Pike érezte, hogy valahol elpattannak a túlterhelt kábelek. Nem a két NX-hajót összekötő kábelek voltak ezek, hanem azok a lelki kapcsok, amik Silkát kötötték össze Trippel. A nő az ő imzádijának tekintette a klónt, a sors által rendelt lelki társának, akivel folyamatos telepatikus kapcsolatban állt. És Pike, aki jelenlegi testetlen állapotában kénytelen volt megosztozni Silkával egy közös második agyon, véletlenül szemtanúja lett, amint Trip belezuhan a Feledésbe, és estében magával rántja Silka lelkének néhány darabját.

.

Pike pedig tovább zuhant, s csak remélni tudta, hogy zuhanása hamarosan örökre véget ér.
.

Mert már nagyon belefáradt az örök álmodásba.