Star Trek - AQ: Első fejezet

I.

Valahol Téren és Időn kívül egy mesterséges hold sodródott az önmagából kifordult Valóság örvénylő Fergetegében. A Q-kontinuitás istenszerű lényeinek egyike egyszer a Világok Felfalójának, avagy a Mindenség Pöcegödrének becézte ezt a Fergeteget. A hullámzó-villámló dimenzióközi energiáktól csupán a túlterhelt energiapajzsok védték a vihar szívében rekedt gigantikus gépezetet. A mesterséges hold belsejében 27 milliárd élőlény nyomorgott, akik egy 666 intelligens fajt tömörítő hajdani galaktikus államszövetség, a Megtestesülés utolsó leszármazottai voltak. A Föderáció tudósai mégis inkább úgy hívták őket, James Tiberius Kirk kapitány találó leírása nyomán, hogy a fúriák. A Megtestesülés fajai ugyanis a hajdani idők legendás szörnyeire — vízköpőkre és démonokra, farkasemberekre és vámpírokra, gorgókra és medúzákra — emlékeztettek, s nem is véletlenül! Egykoron, évezredekkel ezelőtt, amikor ők uralták a Tejútrendszer lakható világainak legtöbbjét, szolgáik, a későbbi korok intelligens lényei egyszerűen beépítették az emléküket a saját mitológiáikba, akárcsak azoknak a lényeknek az emlékét, akiket ma az antikvitás isteneinek hiszünk, s akik közül Apollóval még Kirk kapitány legénysége is összefutott, a panteon többi tagjával — köztük a halál kapuján túl várakozó Anubisszal, illetve a calhoun-i M'k'n'z'y kapitány által örökbe fogadott Moke-kal, akit egyesek csak Thornak becéznek — pedig az Excalibur csillaghajó főtisztjei kokettáltak.

A zsúfolt komplexum gyomrának egyik tanácsterme gótikus katedrális főhajójára emlékeztetett: a magasba nyúló oszlopok élesen metszett boltívekben zárultak, az obszidiánszerű falak tükörsimán csillogó felületén kis beugrók nyíltak, bennük mindenféle lények trófeaszerű koponyáival és mumifikálódott testrészeivel: hajdani, tiszteletreméltó tanácstagok ereklyéi. Egyik-másik koponya szem, orr és csáp-üregeiből örökégő mécsesek halovány lángjának lobogása szűrődött ki, még kísértetiesebbé téve a furcsa visszhangok által átjárt helyiséget; a tanácsterem padlóját sűrű, áthatolhatatlan, tejfehér köd takarta. A főhajó végét lezáró, burjánzó ornamentikával díszített ikonfal előtt négy lény várakozott. Egyikük egy olyan daliás — magas, kisportolt és arányos testalkatú — férfira emlékeztetett, akinek minden testrészét és bőrfelületét szemek, szájak és fülek pettyezték. A második egy elegáns megjelenésű, karcsú emberi táncosnőre emlékezetett volna, ha arányos vállaiból nem nyolc érzéki kar nyúlt volna ki, és csípőtől lefelé nem egy spirálba csavarodott farkú csörgőkígyóra hajadzott volna a teste. A harmadik lény egy apró, görnyedt hátú gnómnak tűnt, arcvonásait sötét, árnyékos csuklya takarta, ami alól valamiféle ormány és agyarak villantak elő. Hajlott testét csak azok a sétapálcák tartották meg, amikre göcsörtös, karmos kezeivel rátámaszkodott, testét orrfacsaró bűz lengte körbe. A negyedik lény úgy nézett ki, mint egy három méter magas humanoid, akinek testrészeit kifordították: bőre nem volt, de koponyája, bordái és végtagjainak merevítő csonttaréjai kívülről vették körbe azt a lüktető, erekkel és kocsonyás szervekkel szabdalt hústömeget, ami a teste volt.

.

Vergo M’yra kissé megszeppenten lépett be a tanácsnokok figyelmének kereszttüzébe. M’yra csinos, magas és atlétikus testalkatú nőstény volt, aki örökölte népének minden állati vonzerejét: élénkvörös bőrét helyenként puha, piheszerű, őzbarna bunda borította, széles állkapcsú, de emberi szemmel nézve is vonzó arcát két, a homlokából kisarjadó, csavart kosszarvhoz hasonló kitinnyúlvány keretezte, hosszú, göndör, szőkés-vöröses, enyhén kócos hajfürtjei közül két hegyes fül kandikált ki. Mandulavágású macskaszemeiben furcsa, inkább csintalannak, mintsem ijesztőnek tűnő belső fények égtek. Tollakkal, rojtokkal, megcsomózott zsinórokkal és amulettekkel szegélyezett szőrmecsuhája redői alól egy hosszú, vékony, mozgékony, nyílhegy alakban végződő farok kígyózott elő, karjának hosszú, érzéki ujjai végén ápolt, pengeszerű karmok meredeztek. Bár járása délceg és hangtalan volt, mozgáskultúrájából mégis sejteni lehetett, hogy a csuha visszafelé ízelt, őzpatában végződő, karcsú, de izmos lábakat takar. Dús keblei közén egy nyakláncon apró, viaszmásszerű figurát hordott: saját alakjának tökéletes mását, egy apró M’yra babát. Ez utóbbi volt az egyetlen közös vonás közte és a tanácstagok közt, akik maguk is hasonló babákat viseltek a nyakukban.

.

— Vergo M’yra! — szólalt meg hipnotikusan dallamos hangján SsSiS’preSS, miközben megcsörgette a kígyófarka végét díszítő biológiai csörgőket. Mondatait egyfajta bonyolult kézmozdulatokból álló tánccal kísérte, miközben humanoid felsőteste ide-oda lengedezett a finoman pikkelyezett kígyófarok tetején. M’yra tapasztalatból tudta, hogy a nőnél ez a testbeszéd is az önkifejezés szerves része. — Remélem, volt ideje kipihennie magát! Jól tudjuk, mennyi fáradtságába kerülhetett ez a több éves küldetés, amit az Enterprise-A fedélzetén töltött. Nagyra értékeljük az áldozatát és az eredményeit!

— Köszönöm, Tanácsnok! Megtiszteltetés ezt éppen öntől hallani! — hajolt meg tisztelettudóan M’yra. — De be kell vallanom, koránt sem találtam olyan megerőltetőnek a küldetést, mint ahogyan azt az előzetes felkészítés alapján vártam. Az admirálisi rangból lefokozott Kirk kapitány és legénysége, különösen a vulkanita Spock kapitány és Hikaru Sulu rendkívül megnyerő és kellemes társaságnak bizonyult. Miután a küldetésemet előkészítő ügynökök megfelelő háttéranyagot tápláltak be rólam a Föderáció számítógépes adatbázisaiba a Memory Alpha-n keresztül, szinte játszi könnyedséggel tudtam az ujjaim köré csavarni a Csillagflotta legendás zászlóshajójának legénységét. Senki sem gyanakodott arra, hogy én is azok közé a fúriák közé tartozok, akikkel húsz évvel korábban az Kirk-féle Enterprise legénysége egyszer már találkozott az első ötéves küldetés során, a Capella IV.-en lezajlott sikertelen puccs, a kis trónörökös teer, Leonard James Akaar megszületése, majd az azt megbosszuló klingon-föderációs összecsapást követően. Az Enterprise-on eltöltött éveim során volt alkalmam alaposan megismerni a Csillagflotta és a Föderáció működési mechanizmusát a gyakorlatban, bepillantást nyerhettem a bürokratikus eljárásoktól kezdve a harcászati stratégiákig, az interkulturális kapcsolatoktól a táplálkozási szokásokig mindenbe, számtalan tapasztalatot és kapcsolati személyt gyűjtöttem. Úgy vélem, a küldetést egyértelmű sikerként könyvelhetjük el, a személyes kudarcaim ellenére is.

— Olvastuk a jelentéseit. Kimerítően részletesnek bizonyultak. — hangzott fel a kórus, ahogy HaRg tanácsnok testén szóra nyílt az ezernyi száj. — Azonban be kell látnunk, hogy nem értjük, miért is bocsátkozott ilyesfajta kiszámíthatatlan vállalkozásokba: belekeveredni egy csillaghajó tisztjeinek magánéleti konfliktusaiba, részt venni egy szexuális indíttatású rivalizálásban nők között... Mindezt egy szigorúan titkos küldetés során… Be kell vallanunk, az volt a benyomásunk, hogy ön úgy viselkedett, mint egy közönséges csitri, aki a Föderáció világainak önámító álomvilágában nőtt fel.

M’yra úgy érezte, mintha korbáccsal vágtak volna végig a testén. Tudta, hogy a tanácsnoknak igaza van. Amit tett, az ösztönös volt, akaratlan. De Hikaru Sulu, az Enterprise ambiciózus, félig japán, félig filippínó származású kormányosa olyan vonzó személyiség volt, hogy akkor és ott nem tudott ellenállni neki, és önkéntelenül is belehabarodott. Ha a Nagytanács tagjai nem építettek volna memóriarögzítő biochipeket a koponyájába, még mielőtt útnak eresztették, hogy szükség esetén erről játsszák vissza a küldetés során lezajlott eseményeket, talán be sem számolt volna a küldetés minden részletéről. Így azonban nem tehetett mást, kénytelen volt beszámolni mindenről, még a legszemélyesebb élményekről és a legfájdalmasabb kudarcokról is. De persze ettől még megpróbálhatta jobb színben feltüntetni a tényeket.

— Engedelmével, Tanácsnok, aki nem kockáztat, az nem is nyerhet! — hajtott fejet M’yra HaRg-nak, nem is annyira tiszteletből, mint inkább félelemből. Nem tudta, melyik szemébe is nézhetne a tanácsnoknak ilyen körülmények közt. — Ezt éppen a Nagytanács tagjai tudhatnák a legjobban. Hisz ahhoz is elég nagy vakmerőség kellett annak idején, hogy népünk tagjai megépítsék ezt a mesterséges holdat, majd az új anyanaprendszerünk pusztulása után belépjünk a féregjáratba, ami erre a Téren és Időn kívüli helyre sodort minket.

M’yra tudta, hogy ezúttal is sokat kockáztatott. Tudta, hogy amit mondott, az nem minden ponton felelt meg a valóságnak. A Megtestesülés vezetői soha nem szándékozták a Fergetegbe hozni ezt a holdat, az eredeti célpontjuk az őshaza, az Alfa Kvadráns lett volna. Csak éppen nem számoltak azzal, hogy a véletlenül a Delta Kvadránsba sodródott Voyager űrhajó megtalálja a titkos rejtekhelyüket, és a hajó legénysége titokban átprogramozza majd a gépeket, hogy a hold ne oda érkezzen meg, ahová tervezték. Akik annak idején mégis meghozták azt a döntést, hogy a hold belépjen a féregjáratba, ma már nincsenek életben. Épp a mostani Nagytanács tagjai végeztek velük. Ettől függetlenül persze a Nagytanács tagjai ma is a hajdani vezetés egyetlen legitim jogutódjának tartják magukat. Ha tehát valaki megkérdőjelezi az egykori vezetők döntéseit, az egyben a mai vezetés döntéseit kérdőjelezi meg. Így tehát el kellett fogadniuk M’yra érvelését is.

— GYERMEK, MEG KELL ÉRTENED, HOGY AZZAL, HOGY BELÉPTÜNK A FERGETEGBE, ÖNKÉNTELENÜL IS RÉSZEIVÉ VÁLTUNK A TEMPORÁLIS HIDEGHÁBORÚNAK! — Az ikonfal burjánzó ornamentikájába rejtett ólomüveg kristályok váratlanul vakító fénnyel villantak fel, mintha csak valami naptűz lobbant volna fel mögöttük. Ez bizonyos értelemben így is volt. M’yra döbbenten hullott térdre, és ez az ő esetében a visszafelé ízelt lábainak négy térdét jelentette, de szemmel láthatóan a többi Tanácstagot is meglepte a csupán a fejükben felcsendülő telepatikus hang. Elméletben az Arkhón mindig is részese volt a Nagytanács megbeszéléseinek, mégsem emlékezett senki sem arra, mikor is szólalt fel utoljára személyesen egy ülésen. Nem véletlen, hogy közte és a többi faj képviselője közt mindig is ott állt a tanácsterem végét lezáró áthatolhatatlan ikonfal. Kevés olyan lény volt, aki ép elmével el tudta volna viselni az Arkhón tökéletes fénytestének természetfeletti szépségét. — ITT, A VIHAR SZÍVÉBEN VISZONYLAGOS VÉDETTSÉGET ÉLVEZÜNK. DE AMINT EGY ÜGYNÖKÜNK KILÉP A NORMÁL TÉR-IDŐBE A KÖRÜLÖTTÜNK TOMBOLÓ FERGETEG VALAMELYIK ÖRVÉNYÉN ÁT, MEGSZEGI AZ IDŐK FELETTI EGYEZMÉNYEKET, ÉS ÖNKÉNTELENÜL IS ÁTÍRJA A TÖRTÉNELMET. AMIKOR TE ELMENTÉL, HOGY RÉSZT VEGYÉL AZ ENTERPRISE-A ÖTÉVES KÜLDETÉSÉBEN, AKKOR A TÉR-IDŐT ELLENŐRZŐ ÜGYNÖKSÉGEK TUCATJAI ÉSZLELTÉK ÚGY, HOGY ÚJ JÁTÉKOS TŰNT FEL AZ IDŐ ÖSVÉNYEIN, EGY ÚJ KOCKÁZATI TÉNYEZŐ, AKIVEL SZÁMOLNI KELL, ÉS AKIT TUDNI KELL KEZELNI. ÍGY MÁR A PUSZTA LÉTED IS FENYEGETÉST JELENT, SZÁMUNKRA UGYANÚGY, MINT AZ UNIVERZUM SZÁMÁRA. EGY ROSSZ MOZDULAT, ÉS IDŐSÍKOK EZREIT TÖRÖLHETED KI A LÉTEZÉSBŐL EGYETLEN SZEMPILLANTÁS ALATT. EZÉRT FONTOS, HOGY MINDIG MÉRLEGELD, MIÉRT IS ÉRDEMES RIZIKÓT VÁLLALNI, ÉS MIÉRT NEM. HIKARU SULU SZERELME NEM KERÜLHET FEL AZ ÉRDEMES DOLGOK LISTÁJÁRA. ÉS UGYANÍGY NEM KERÜLHET FEL MÁSOK SZERELME SEM.

M’yra egészen a földig hajolt, csak hogy biztos legyen benne, hogy nem fogja véletlenül megpillantani a kristályok mögött villódzó ragyogást. Egész testét elöntötte a hideg verejték, és ez nem egyszerűen a ködnek volt köszönhető. Csak haloványan észlelte, hogy azért a Nagytanács többi tagja is hasonlóképp cselekedett, és ők is földig hajoltak a földöntúli jelenés előtt.

— DE AZ A TERMÉSZETES SPONTANITÁS, AMIVEL VÉGREHAJTOTTAD AZ ELŐZŐ KÜLDETÉST, ELNYERTE A TETSZÉSÜNKET. BÁR NEM EZ VOLT A SZÁNDÉKOD, MÉGIS SIKERÜLT SZINTE FELTŰNÉSMENTESEN RÉSZT VENNED AZ EMBERI TÖRTÉNELEM LEGFONTOSABB ESEMÉNYEIBEN, ÚGY, HOGY KÖZBEN MEGSZERETTETTED MAGAD MINDENKIVEL. EZÉRT ÚGY DÖNTÖTTÜNK, HOGY TÉGED ÉR AZ A MEGTISZTELTETÉS, HOGY FOLYTATHATOD AZT, AMIT MEGKEZDTÜNK, ÉS KAPSZ EGY MÁSODIK LEHETŐSÉGET, HOGY AZ ALVÓ ÜGYNÖKÜNKKÉNT RÉSZT VEGYÉL EGY FÖDERÁCIÓS CSILLAGFLOTTA-HAJÓ MINDENNAPI ÉLETÉBEN. IGAZ, EZÚTTAL MAJDNEM SZÁZ ESZTENDŐVEL AZ ENTERPRISE-A JÖVŐJÉBEN KELL MAJD ELLÁTNOD A FELADATODAT, EGY KÜLÖNLEGES EGYSÉG RÉSZEKÉNT, EGY CSILLAGHAJÓ FEDÉLZETÉN, AMINEK A NEVE U.S.S. AL-QAZWINI LESZ. REMÉLJÜK, HOGY EZÚTTAL IS FEL FOGSZ MAJD NŐNI A FELADAT NAGYSÁGÁHOZ!

— Köszönöm a belém vetett bizalmat… — hebegte M’yra, miközben érezte, hogy az ikonfal felől érkező ragyogás kihunyt, szertefoszlott. Zsibbadtan próbált újra felnézni, hogy észlelje a körülötte eszméletre térő Tanácstagok hasonlóan bizonytalan mozdulatait. Igen, az Arkhón kinyilatkoztatta a megfellebbezhetetlen határozatot, s a többi tanácstag ezek után már mondhatott akármit, a döntésen változtatni már nem tudtak. Egyikük sem rendelkezett az Arkhón éónok során kialakult élettapasztalatával és földöntúli intellektusával. Egyikük sem látott be a Valóság azon mélyebb rétegeibe, ahonnan az Arkhón a sugallatait vette. — Mindenben engedelmeskedem az én Mestereimnek…

.

Az elkövetkezendő órákra, napokra, hetekre később alig emlékezett. Mintha csak egy álomvilágban sodródott volna a végső beteljesülés felé, amit mintha csak vérrel és korommal írtak volna fel az Örökkévalóság Tábláira. Úgy érezte, mindig is ez volt a sorsa, mindig is erre szánták őt a Mesterek. Minden, ami eddig az életében fontos volt, egyszeriben semmivé foszlott. Ő pedig gépies mechanizmussal vette az akadályokat, elébb tapasztalt kiképzőtisztként egy gyorstalpaló kurzust tartott a következő nemzedék ügynöknövendékeinek, majd elkezdett összepakolni, és bizonyos adatok memorizálásával lélekben is felkészítette magát a nagy útra… mígnem egyszer csak egy kis egyszemélyes időhajón találta magát, útban az új állomáshelye felé.

A többi pedig: ma már történelem.